Mega Man

2017. április 14. - supermario4ever

mega_man_logo.pngNES megjelenés
Japán: 1987. december 17.
Amerika: 1987. december
Európa: 1989. december 13.

Wii Virtual Console megjelenés
Japán: 2008. július 29.
Amerika: 2008. augusztus 18.
Európa: 2007. június 22.

Nintendo 3DS Virtual Console megjelenés
Japán: 2012. július 18.
Amerika: 2012. december 27.
Európa: 2012. október 18.

Wii U Virtual Console megjelenés
Japán: 2013. június 12.
Amerika: 2013. május 2.
Európa: 2013. május 2.

Fejlesztő: Capcom
Kiadó: Capcom
Műfaj: Platform
Játékos: 1 játékos

Platform

virtual-console-logo_1.png

A Konami mellett a Capcom volt az, amelyik a kezdettől fogva külsős cégként erős támogatást adtak a Nintendónak. Mindkét cég bebizonyította, hogy nemcsak az anyacég játékai lehetnek klasszisok, hanem bármely külsős fejlesztő szakíthat nagyot még úgy is, ha a kínálatban Mario vagy Zelda szerepel. A Capcom a Disney játékok mellett a Mega Man sorozattal alkotott marandót. A Mega Man szériával (mely Japánban Rockman néven futott be) megmutatták, hogy lehet úgy nagyon nehéz játékokat csinálni, hogy az élvezetes legyen.

gfs_2069_2_2.jpgCélja is van a játéknak, ugyanis hat robotot kell megmenteni, melyet Dr. Light egyéni célokra fejlesztett ki. A nevük is utal rá: Fireman, Cutman, Gutsman, Elecman, Iceman, Bombman. Ezeket elrabolta Dr. Wily, és újraprogramozta őket, hogy segítsék őt ördögi tervében. Dr. Light-nak van még egy robotja, egy bizonyos Mega Man. Önként vállalta, hogy visszahozza a hat elrabolt robotot, így vele indulunk útnak, hogy megmentsük őket. A hat robotot hat különböző pályán találjuk meg. Ami nagy előnye a játéknak, hogy nem lineáris, tehát mi választhatjuk ki, hogy melyik megyünk elsőnek, melyik robotot mentsük meg. Akit megmentettünk, annak képessége a miénk lesz.

Így azért már lényegesen könnyebb lesz a játék, ha akár az elsőn is végig tudunk menni. Viszont érdemes úgy pályát választani, akinek a fegyverét hasznosnak gondoljuk, hiszen az a további részben segítségünkre lesz. De akármelyik pályán is kezdünk, azt már az elején láthatjuk, hogy nem a mai játékos által megszokott nehézségi szintre szabták a játékot. Sokkal jobban kell figyelni, összpontosítani, és érdemes a lehető legkevesebb sebzéssel eljutni a főellenségig, mert az mindegyik pályán nagyon nehéz. Az életerőnket a bal-felső sarokban levő csík jelzi, ami egy-egy sebzés után bizony jó ütemben fogy, és eléggé kevés az életerőt növelő kapszula, úgyhogy minden egyes pályarészen hihetetlenül kell összpontosítani. A legrosszabbak egyértelműen azok az ellenségek, melyek sugárban lőnek egyszerre minden irányba. Nehéz megtalálni azt a bizonyos "holtpontot", ahova egyáltalán nem lőnek, és oda beállni. És még számtalan elem van, amire érdemes odafigyelni.

gfs_2069_2_14.jpgAz irányítás amúgy meglehetősen egyszerű. Az iránygombokkal megyünk, felső, alsó gombokkal létrán mászunk, az A-gombbal ugrunk, míg B-gombbal lövünk. Ha sikerül egy pályát teljesíteni, akkor a START-gombbal aktiválhatjuk annak a robotnak a fegyverét, akit megmentettünk. Ha többet is sikerült szabadlábra helyezni, akkor lehet váltogatni, amelyik épp a legjobb, hiszen mindegyiknek megvan a maga erőssége. Külön érdekesség, hogy a START-menü nagyban hasonlít a Zelda II: The Adventure of Link játékban látható menüjére, ahol a különböző varázslatokat aktiválhatjuk. A játékban az ellenségek különböző kapszulákat ejtenek el, ha megöljük őket. A kisebbek a muníciónkat növeli (a különleges fegyverek tára limitált), a nagyobbak, az életerőnket. Az utóbbiból van kevesebb. Vannak extra életet rejtő kapszulák is, de ezek nagyon ritkák, és nehéz eljutni hozzájuk.

Az évtizedek múltával könnyebbek lettek a játékok, és ahogy utaltam rá, a Mega Man játékok nem a mai játékosok átlagos nehézségi szintjére van írva, és ezt különösen akkor érezzük meg, amikor főellenséggel harcolunk. A főellenségek pedig nem mások, mint azok a robotok, akiket Dr. Light alkotott meg, csak Dr. Wily átprogramozott. Az ő fegyvereiket kaphatjuk meg, ha legyőztük őket. Kis könnyebbség, hogy ha meghalunk, és elég messzire jutottunk el, nem feltétlen a pálya elejétől kell újra kezdeni. A játék hat pályából áll, plusz Dr. Wily négy pályája. Aki végigjátssza, az elmondhatja magáról, hogy igazán nehéz játékokkal is tud játszani.

gfs_2069_2_24.jpgÚgy gondolom, hogy az alapvető inspiráció ebből fakadhat. Azok, akik régóta játszanak, de a Mega Man-hez nem volt szerencséjük, talán üdítőleg hat, hogy újra találkozhat olyan nehéz játékkal, mely a régi időket idézi. Semmiképp nem az átlagos, "casual" rétegnek javasolt a játék, ők hamar le fogják tenni a controllert. A grafika a korához képest szépnek mondható. Bővelkedik grafikai elemekben, és többször akadozik is a játék, mert ha már legalább 6 elem (karakterek, ellenségek) mozgott egyszerre, az már kiakasztotta a NES processzorát. A zene is nagy jóra sikeredett, fülbemászó 8-bites zenék kifejezetten emlékezetesek.

A játék mindenképp ajánlott, hogy lássuk, honnan indult a sorozat, de azok a mai játékosok, akik érdeklődnek a sorozat iránt, annak ajánlott a második résszel kezdeni, mert ott két nehézségi szint választható, de ugyanígy érdemes megnézni a Rockman.EXE (Megaman NT Warrior angolul) animesorozatot, mely ötletesen ülteti át a játék elemeit a közeljövő valóságába.

gfs_58882_1_1.jpgGrafika: 8/10
Játszhatóság: 8/10
Szavatosság: 7/10
Kihívás: 10/10
Zene és hangok: 8/10
Hangulat: 8/10

+ Igazi kihívást nyújtó játék
+ Szép grafika
+ Hangulatos zene
+ Változatos fegyvertár
- Nem mindenkinek ajánlott a nehézsége miatt

82%

Tervezett játékvásárlási lista PlayStation-re

2017. április 06. - supermario4ever

Az eggyel lejjebb olvasható Tetris DS tesztnek sokkal inkább szimbolikus értéke van, amellett, hogy tényleg mindent úgy gondolok, ahogy ott leírtam. A napokban elővettem néhány 576 Konzol magazint, végiglapozgattam, elolvastam néhány olyan PlayStation játék tesztjét, ami érdekel. Oda jutottam magamban, hogy ezeket Nintendo mellett is tudnám játszani, és vennék úgy PlayStationt, hogy a Nintendo játékok is megmaradnak. Ezt akartam jelképezni a Tetrises írással, hogy attól függetlenül, hogy tényleg változás elé nézek konzolos téren, ettől nem fog csorbulni a Nintendo tekintélye nálam. Össze is gyűjtöttem néhány játékot, amit szívesen vennék PlayStationre. A lista korántsem teljes, és mivel tényleg azt látom, hogy óriási a kínálat PSX-re (most csak az első PlayStationről beszélünk), elég nehéz is volt kiválasztani a nekem tetszőket, de néhány játékot azért sikerült:

  • Crash Bandicoot sorozat
  • Crash Team Racing
  • Final Fantasy sorozat (főleg a 9-es érdekel)
  • Driver
  • Ridge Racer Type 4
  • Spyro the Dragon sorozat
  • Croc duó
  • Gran Turismo sorozat
  • TOCA: World Touring Cars
  • Valamelyik FIFA játék
  • Hercules
  • Mulan
  • Tarzan
  • Egyéb Disney játékok
  • S.C.A.R.S.
  • Vigilante 8 páros
  • Tomb Raider játékok

A lista korántsem teljes, de erre már lehet alapozni. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi összegyűlik, tényleg érdemes lesz PlayStationt venni. Amúgy azt azért most is látom, hogy hiába van hatalmas kínálat PlayStation játékok terén, néhányukról, már a borítójáról azt gondoltam, hogy egy nagy adag szemét lehet, és nehéz kiválasztani azokat, amik jók.

Tetris DS

2017. április 05. - supermario4ever

news-2006-01-19-tetris_ds_logo.pngMegjelenés
Japán: 2006. április 27.
Amerika: 2006. március 20.
Európa: 2006. április 21.

Fejlesztő: Nintendo
Kiadó: Nintendo
Műfaj: Logikai
Játékmód: 1-10 játékos
Wi-Fi: Van

Platform

288023_nintendo-ds-lite.jpg

Tetrisezni mindenki szeret. Kortalan szórakozás, egyszerűen nincs két egyforma játék, ennek okán több évtized után a mai napig is igazi élmény elővenni és játszani vele. Főleg a ’90-es években lehetett a piacon sokféle Tetris játékot (Brick Game) kapni, ezeknek is különböző változatuk volt. De ahogy az piaci gépeknél lenni szokás, a különböző 999999 in 1 és hasonló kiadások nem feltétlen a Tetris változatok százezreit tartalmazza, csupán az a néhány verzió ismétlődik újra és újra. Ezek gamer szemmel megmosolyogtatóak, de az elvitathatatlan tény, hogy e piaci gépezetek sokáig a köztudatban tartották a Tetris-t, az átlagember döntő többsége innen ismerte csak ezt a fantasztikus logikai játékot, míg nekünk, játékosoknak ott voltak a különböző konzolos és számítógépes kiadások, melyek közül talán a NES-re és a Game Boy-os változatok lettek a legnépszerűbbek.

full8.jpgÉs hát természetesen a Nintendo jó szokásához híven addig üti a vasat, amíg meleg. Ebből döntő többségében nagyon jó dolgok szoktak kisülni, többek között ennek is köszönhető, hogy amíg a konkurens konzolok tulajdonosai már az ezredforduló után is egyre inkább a retrót igényelték, addig mi, Nintendósok, sokáig élveztük az újkori játékokat. A Tetris DS is ilyen, bár abból a szempontból kilóg a Tetris játékok sorából, hogy ezek többsége licenszjátékok, de a Nintendo DS-es játék kivételesen a Nintendo égisze alatt készült. Ami meg is látszik a sok nagy Nintendo játék nevével fémjelzett játékmódok. Hat fő játékmód játszható, mindegyik a Nintendo egy-egy klasszikus játéksorozatával színeztek.

full6.jpgA Standard módban játszható a klasszikus Tetris. Ezt természetesen Super Mario kapta. Az alapvető játékszabályokat azt gondolom, hogy mindenki ismeri, ezért nem is merülnék el benne. A kivitelezés az, ami rendkívül érdekesre sikeredett. Az alsó képernyőn megy maga a játék, a felsőn pedig egy-egy klasszikus Mario játék pályát láthatunk, ahogy Mario halad előre rajta. Viszont csak úgy tud haladni, ha a játékunk során legalább egy sort megcsinálunk. Ekkor a felső képernyőn levő pálya előrébb megy, és Mario előre tud menni. Minél több sort ütünk ki egyszerre, annál inkább tud hősünk előremenni, míg végül eléri a pálya végét. A kivitelezés annyira ötletes lett, hogy önmagában csak ez képes hosszú órákon át magához láncolni. A beállításoknál egyelőre nem áll rendelkezésre, de ha sikerül kirakni 200 sort, akkor aktiválható az Endless mode, ahol aztán végképp kifulladásig játszhatunk. Itt is, mint a klasszikus játékban, minden 10. kirakott sor után eggyel nő a szint, vagyis gyorsabban jönnek az alakzatok. Játszhatunk még gépi ellenfél ellen, valamint a LINE CLEAR játékmódban 25 sort kell teljesíteni.

full10.jpgA Push Mode a klasszikus, régi Donkey Kong játékok privilégiuma. Ezt kizárólag ketten lehet játszani, tehát ha nincs társunk, akkor gépi ellenfél ellen mérjük össze tudásunkat. Ez egyfajta kötélhúzás Tetris módra. Középről indulunk, hagyományos módon kell összerakni az alakzatokat, mint a rendes Tetrisben, csak itt az a különbség, hogy ha sort rakunk ki, akkor az egész elmozdul a gép irányába lefelé. Vagy értelemszerűen, ha a gép ügyesebb, akkor a mifelénk jön az egész monstrum. Minél több sort ütünk ki egyszerre, annál inkább az ellenfél térfelére mozdul el az addig kirakott építmény. A pálya tetején és alján található egy vonal, ha azt az egyik játékos eléri, a másik nyert. A Puzzle Mode a Yoshi’s Cookie játékot szimbolizálja, ez némileg komolyabb fejtörést igényel. Ahogy a neve is árulkodik róla, ez egy kirakós. Már néhány alakzat van a pályán, a cél, hogy a rendelkezésünkre álló három alakzattal megtisztítsuk a pályát. A lehetőségek igencsak korlátozottak, hiszen csak a három megadott Tetris alakzat áll rendelkezésre, annyi könnyebbség van, hogy ezeket tetszőlegesen forgathatjuk. A The Legend of Zelda játék elemeit tartalmazza a Mission Mode. Itt különböző feladatokat (küldetéseket) kell teljesíteni megadott idő alatt. Az idő múlását pedig a szívek jelzik, ahogy folyamatosan fogyatkoznak. Ha nem sikerül teljesíteni, akkor kapunk egy másikat, és sorokat tesz le a gép, nehezítve a dolgukat. A személyes kedvencem a Metroid elemekkel tarkított Catch Mode. Egyben ez a legsajátságosabb. Egy kis kockát irányítunk az alsó képernyőn, felülről pedig jönnek a Tetris alakzatok, ezeket kell a kockához csatlakoztatni. Ezek egymásra téve halmozódnak. Ha sikerül egy 4×4-es négyzetet kihozni, azzal mintha egy sort rajtunk volna ki. Ekkor egy kis ideig villognak a kockák, ez idő alatt is további alakzatokat lehet rátenni, így ha további négyes sort, oszlopot sikerül összehozni, azok is beleszámítanak, az értük kapott pontszám pedig halmozódik. Majd egy lézersugár segítésével az összes abban a sorban és oszlopban levő sor és oszlop eltűnik. A képernyő alján energiacsík látható. Ha hagyunk egy elemet "földet" érni vagy nekimegyünk egy ellenségnek (nem vagyok jártas a Metroidban, nem tudom a nevét), akkor csökken a csík. Viszont, ha kirakunk egy legalább 4×4-es négyzetet, akkor visszanő. Ha teljesen elfogy az energiacsík, akkor van vége a játéknak. Nemcsak az egyedi ötlet miatt vált személyes kedvencemmé, hanem a Metroid zenék hihetetlenül hangulatos hangszerelése miatt is. Még a Touch Mode maradt ki, szerintem ez sikerült a legkevésbé jól. Ehhez a Balloon Fight játék elemeit használták fel. Ebben a játékmódban óriás Tetris alakzatokat kell a Stylus segítségével mozgatni. Ezek előre meg vannak adva a pályán, egymáson állnak, és egészen magasra érnek. Ezeket kell úgy mozgatni, hogy sorokat hozzanak ki, és végül elfogyjanak az alakzatok. Forgatni is lehet őket, ha kétszer megérintjük a Stylus-szal.

00340631-photo-tetris-ds.jpg

Ezen játékmódoknak is vannak különböző módozatai, így nagyon sok lehetőség adott játékon belül. És akkor nem is beszéltünk még a helyi és az online többjátékos módról, ahol akár 10-en játszhatunk együtt. A rendes Tetris mellett a Mission- és a Push mode-okat lehet multiban játszani. Az online játék sajnos már nem játszható mivel 2014-ben lekapcsolták a Nintnedo Wi-Fi Connection szolgáltatást. De offline is rengeteg lehetőség van a játékban, és társaságban is hihetetlenül jó szórakozást nyújt, ha már meguntuk a Mario Kart-ot. Az egyedi és fantasztikus kivitelezés és grafika mellett az zene az, ami nagyon jó lett. Szinte mindegyik egy-egy klasszikus játék újragondolt változata, de a lehető legjobban hangszerelve, amik nagyon emelik a hangulatot. Magasan ajánlott játék, már csak azért is, mert itt játszható játékmódok döntő többsége semelyik másik Tetris játékban nem elérhetők.

72206_front.jpgGrafika: 9/10
Játszhatóság: 10/10
Szavatosság: 9/10
Kihívás: 9/10
Zene és hangok: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Rengeteg lehetőség
+ Hangulatos grafika
+ Fantasztikus zene
+ Ötletes megvalósítás
+ Hosszútávú szórakozást ígér

95%

Komoly váltás konzol terén

2017. április 03. - supermario4ever

Békéscsabán a Media Markt-ban is kapható a Nintendo Switch konzol. Egyet elvittek, egy Zelda játékkal, maradt egy másik. Az abban a biztonsági cuccban van lezárva kicsomagolva, megtekinthető, és még most is elképedve nézem, hogy 109.990 forint az ára. Ezt valamiért nem tudom megemészteni. A Switch az első olyan Nintendo konzol, mely egyáltalán nem hoz lázba, semmi érzelmet nem vált ki kifejezetten ijesztő. Más konzolra rá se néztem, esetleg a Segára, de régen, ahogy a PlayStation ledózerolta a konzolipart, azért nagyon haragudtam annak idején. Aztán egy időben megbékéltem ezzel. Most meg, hogy ennyire közömbös vagyok a Switch láttán, konkrétan oda jutottam el magamban, hogy úgy néztem a vaterán az első PlayStation konzolt, mintha komolyan tervezném a beszerzését. És komolyan foglalkoztat a gondolat. Azon már korábban is többször elgondolkodtam, hogy ha nem létezne a Nintendo, csak PlayStation és XBOX lenne a kínálat, akkor melyik konzolt választanám? Egyértelmű, hogy a PlayStation lenne az. Több olyan játék van a Sony konzoljára, ami érdekel, és ha lenne lehetőségem, kipróbálnám. És komolyan elgondolkodom azon, hogy kerítsek-e lehetőséget magamnak rá. Ugyanis nemcsak azzal van bajom, hogy a Switch nem hoz lázba, hanem az is, hogy a Wii U játékaival keveset játszottam. Nincs is sok játékom Wii U-ra, meg most is végigfuttatva az agyamon a kínálatot, nem is tudom elképzelni, hogy tömegével lennének olyan játékok, amivel játszanék. De végig fogom még nézni a konzolboltok kínálatait. Nem adtam fel a Wii U-t. És ugyanezt fogom csinálni a PlayStation-nel. Ha tényleg az lesz, hogy a vásárlás küszöbén állok, akkor szét fogok nézni, hogy milyen játékok kaphatók, melyekkel játszanék. Intuitív módon fogok dönteni. Azt gondoltam ki, hogy nemcsak a vaterán, zsibvásáron, jófogáson fogok szétnézni, hanem a Play Mania weboldalán is, itt rengeteg sok retro játék van, és ha összegyűlik egy számomra megfelelő mennyiségű játék (legalább 20 darab), amit megvennék, és akár végig is játszanám, akkor megtörténik az, ami nálam szinte elképzelhetetlen volt: PlayStation tulajdonos leszek. Nem viccelek. Aktív játékos voltam már 1995 körül is, amikor berobbant a Sony a konzoljával, emlékszem (ahogy fentebb is írtam), mennyire dühös voltam amiatt, hogy mindent kíméletlenül letarolt, és senkinek nem hagyott mozgásteret. Többször írtam, hogy annak idején úgy éltem meg a Nintendo és a Sega közötti versengést, hogy békésen megvannak egymás mellett, akinek a Super Nintendo kínálata jött be, az azzal játszott, akinek pedig a Mega Drive játékai tetszettek jobban, az a Sega felé fordult. És nem éreztem, hogy a két tábor "harcban" lenne egymással. De ahogy bejött a PlayStation, azt személy szerint olyannak éltem meg, mintha békésen együtt játszó emberek közé hatolnának be tankkal. Az erőszakosság főleg annak fényében fájt, hogy olyan érzésem volt, hogy nem a játékkínálatával akart népszerű lenni a Sony, hanem a konzol mellé társított érzelmek miatt, vagyis, hogy menőnek akart mutatkozni. Aki PlayStationnel játszik, az a menő gyerek. Ehhez nagyban hozzájárult a jelentősen megváltozott játékkínálat, ugyanis komolyabb játékok is helyet kaptak a konzolboltok polcain. Mindezek ellenére akárhogy is nézzük, a PlayStationnek is köszönhetjük azt, hogy a videojáték, mint olyan általános szórakozási forma lett, mert a reklámjaikban is inkább felnőtteket láthatunk.

Hogy vehetjük-e hibának, amit a Nintendo of America csinált, amikor bejött a NES, az más kérdés. Mert Japánban amióta a konzol jelen van, mindig is mást jelentett ott a videojáték kultúra, mint a szigetországon kívül. Japánban olyan játékok is kultusznak számítottak már a '80-as években is a Mario és Zelda mellett, mint a Dragon Quest vagy a Final Fantasy. Így a japánokhoz már elég hamar eljutottak a komolyabb lélegzetvételű játékok. Igazából a mai napig nem értem az indíttatást, hogy miért alakították ki a Nintendo esetében a családi meg gyerekek szórakozását megcélzó marketing-politikát, de az biztos, hogy ennek is megvan a maga pozitívuma, hiszen pont ez volt a bája a Nintendónak, ami miatt annyira szerethetőek a cég konzoljai. Ugyanakkor meg merem kockáztatni, hogy ha már a legelejétől eljutottak volna hozzánk a komolyabb lélegzetvételű Famicomra (japán NES) megjelent játékok már a kezdetektől, teljesen más lenne a videojátékok megítélése. Még most is hallom azokat a 20-25 évvel ezelőtti lesajnáló szövegeket, mely a Nintendo és a Mario játékok gyerekes mivoltát "méltatták", és ezek a bizonyos hangok főleg a PlayStation megjelenése után erősödtek meg. Nem utolsó sorban én is megkaptam, hogy ne Nintendózzak, nem vagyok már kisgyerek. Ezt elég hamar, már 10-12 éves koromban hallgattam a szüleimtől, és elég nehezen fogadták el, nálam a Nintendónak nálam nincs vége. Viszont emiatt elég későn kaptam csak Nintendo 64-et, 2000-ben, amikor már leáldozóban volt a konzol. Az a durva, hogy a Nintendo 64 36 milliós eladása egyáltalán nem számít bukásnak, de a PlayStation annyira elnyomta, a maga 102 milliós eladásával, hogy sehogy nem tudott a Nintendo érvényesülni. Azon gondolkodom most magamban, hogy változott-e volna bármi is, ha a Nintendo kvázi "belátja", hogy az addigi üzletpolitikája nem működik, és elindul a Sony után. Ez már nem fog kiderülni, és nem is akarok víziókba bocsátkozni. De az biztos, hogy tényleg emiatt volt sokáig egyedi és fantasztikus érzés, "élmény" Nintendósnak lenni, mert az volt, ami. Illetve még most is az.

És ez volt az, ami miatt a végsőkig kitartottam a Nintendo mellett. Kitartottam akkor is, amikor szidták a Wii-t, hogy egy olcsó költségvetésű konzol relatíve drága, és mégis mennyire népszerű. Kitartottam a Wii Sports, Wii Play, Wii Fit mellett is, amik szinte mindig gúny tárgya volt a konkurensek táborában. De ugyanígy kitartottam a GameCube és a Wii U mellett, mely a két legkevesebb példányszámban értékesített Nintendo konzol. Nintendo 64 mellett pedig nem is volt kérdés kitartani, konzol téren a legtermészetesebb dolog volt. De a Switch-hez jelenleg semmi nem köt, és ez megijeszt, mert erre nem volt példa, amióta egyáltalán videojátékokkal játszok. Nem látok jövőképet a Nintendóban, és azt érzem, hogy ha videojátékos akarok maradni, akkor váltani kell. De nem véletlen írtam azt, hogy ha megejtem a váltást, azt alapos körültekintéssel teszem meg, mert óriási változás lenne a videojátékos életemben. Meg azért a Nintendo sem fújt ki nálam. Annyival lehet időt adni, hogy néhány eddig nemigen játszott Wii U játékot veszek, és ezzel kihúzom addig, amíg nem lesz jobb kínálat Switch-re. Kapásból van is néhány játék Wii U-ra, amik nincsenek meg, és szívesen játsznék velük:

  • Super Mario 3D World
  • The Legend of Zelda: The Wind Waker HD
  • Donkey Kong Country: Tropical Freeze
  • Captain Toad: Treasure Tracker
  • Rayman Legends
  • Game & Wario

És talán nem is teljes a lista. De az biztos, hogy az új játékokra szeretnék fókuszálni, mert most elővenni a retrót nagyon jó dolog, de olyan érzésem lenne, mintha a Nintendót csak a régi játékok tartanák életben. És ha az új játékokra helyezném a hangsúlyt, az inkább megadná azt az érzést, hogy nincs minden veszve.

Mi lenne az előnye, ha vennék egy PlayStationt? Az óriási változásból (mert tényleg az) adódó ismeretlen megtapasztalása, ez egy számomra teljesen újfajta játékélményt hozna magával. Ugyanakkor mivel tényleg ismeretlen számomra a PlayStation, ezért fogalmam sincs, hogy fogadnám be a mélyebb, esetenként agresszívebb, de az biztos, hogy másfajta hangulatot árasztó játékokat. A nagy durranás az lenne a Nintendo részéről, ha egy idő után kiadnának egy "New Nintendo Switch" nevű konzolt, a technológiai fejlődésnek köszönhetően ugyanazon az áron tudnának adni egy minden tekintetben sokkal modernebb Switch-et, amire kellő játékkínálat van. Akkor már csak azért is bocsánatot kérnék, hogy valaha mertem PlayStationre gondolni.

Azt viszont fontosnak tartom elmondani, ha HA vennék PlayStationt, akkor az elsőt, és csakis a Nintendo MELLETT, és nem helyette. Amúgy meglep, hogy PSX-et mennyire olcsón lehet venni, ehhez képest egy retro Nintendo konzol esetében igencsak mélyen bele kell nyúlni a pénztárcánkba. Már csak ezért is, hogy ha váltanék, az első PlayStationnel kezdenék, mert relatíve olcsón be lehet szerezni, így olcsón megtapasztalhatom azt, hogy a kiábrándultság hozza ezt ki belőlem, vagy tényleg kell a változás / változatosság.

Japán CD gyűjteményképek

2017. március 28. - supermario4ever

Felmerült bennem, hogy felteszem a gyűjteményemet a japán CD-imről, de ha tegnap kommentben érkezett igény az ügyben, akkor megcsinálom még ma. El is készültem vele, lássuk őket.

002.JPGKezdjük a Hayashibara Megumi albumokkal. Öt van belőlük, köztük három limitált kiadás. A Half and, Half, a SpHERE és a bertemu. Illetve itt van még a SHAMROCK és a VINTAGE S, ezekből is szeretném majd idővel limitált kiadást, főleg a SHAMROCK-ot cserélném le, mert ami nekem van, az nem japán kiadás, hanem a thaiföldi. Ugyanúgy eredeti, de licensz kiadás, és mindenképp szeretném, ha meglenne az eredeti japán is. A VINTAGE S meg eredetileg videokazettával jelent meg, tudtam is, hogy van, de egyszer volt csak a CD olcsón, aztán akkor lecsaptam rá.

A kislemezek külön képen vannak.

003_4.JPGRégi kislemezeim vannak Megumitól, single-t nagyon rég vettem tőle. Ezek a mini-disc-ek, aki látta a ReLIFE animét (amit külön ajánlok, mert szerintem mestermű lett), az emlékezhet arra, hogy Kaizaki Aratának volt egy nagyobb mini-disc gyűjteménye, és nagy becsben tartotta őket. Japánban tényleg sokkal nagyobb hagyománya volt a kislemezeknek, mint bárhol máshol. Nem volt ritka a '90-es években, hogy egy-egy kislemezből akár egy hét alatt is milliós példányszámban adtak el. És igazából elnézve ezeket, meg tudom érteni, hogy szerették ezeket a '90-es években.

Nem nagyon találok manapság Megumi kislemezeket olcsón. A Discogs.com oldalon szokott single-öket eladni egy "Kupiku-com" nevű felhasználó, de egyet ad el kb. 50-60 dollárért (ami jó állapotú), és a nagyon ritka, új kislemezekért pedig képes akár a tízszeresét is elkérni. Nem az én pénztárcámra szabja az árakat. A kislemezek közül a Get along-nak örültem a legjobban, egyrészt alapműnek tartom, másrészt meg azóta Hayashibara Megumi és Okui Masami személy és munkássága olyan szinten egybeforrt nálam, mint a '60-es évek három nagy magyar klasszikusát szokás együtt mondani, az Illés, Omega, Metró együttesek neveit.

Térjünk is rá Okui Masami-ra, tehát tőle sokkal több CD-m van, itt vannak az albumai.

005_2.JPGA Self Satisfaction-t leszámítva mindegyik stúdióalbum. Az evolution és az Akasha limitált kiadások, egy DVD van mellékelve. A Gyuu és a V-sit. voltak az első japán albumaim, amit vettem eBay-en. Korabeli fényképen rajta van a dátum: 2008. december 5-én érkeztek meg. Az i-magination meg érdekes volt, ugyanis lehetőségem volt előrendelni, meg is tettem. Sokat reméltem az albumtól, de amikor megláttam a borítót, hogy félhosszú hajparóka, vörös szem, és úgy néz ránk, mint egy robot, annyira elborzadtam, hogy majdnem visszavontam az előrendelésemet. Ezt nem tettem meg, és jól is tettem, mert az albumon szereplő dalok fantasztikusak, azóta is nagyon szívesen hallgatom, sok emlék is köt a dalokhoz, egyébként is hallgatva őket olyan érzésem, mintha Okui-sama a saját érzéseiről énekelne. Személyesnek érzem az énekhangját.

És a kislemezei? Persze, hogy több van.

007.JPGTőle már újabb kislemezek is vannak, mégis az első két kislemez, ami igazán különleges, ugyanis a Dare Yori mo Zutto... és a Yume ni Konnichiwa óriási ritkaságok. Teljesen véletlen, hogy sikerült olcsón megtalálni őket, a mai napig képesek akár 1.000 dollárt is elkérni értük.

És akkor jöjjenek a többiek, akik szintén figyelmet érdemelnek. Elsőként Yonekura Chihiro album és kislemez.

008_1.JPGA mai napig sajnálom, hogy nincsenek úgy nagyobb hatású dalai, mint akár Okui Masami-nak, pedig kellemes hangja van. A jam album a kedvencem tőle, örültem, amikor megtaláltam jobb áron. A Revival meg egy érdekes kislemez, a Yondemasuyo Azazel-san. Z anime openingje. Az anime két évados, alapvetően kemény társadalom-kritika akarna lenni, itt-ott erősen 18+-os jelenetekkel tarkítva. Az első évadnak nagyon durva vége volt, a mai napig emlékszem rá. A második openingje az, aminek megszereztem a kislemezét, mert annyira megtetszettek a dalok rajta. Maga az anime már nem lett annyira jó, jóval több benne a gusztustalan jelenet, ami nálam már túlmegy az "egészséges vélemény-nyilvánítás" határán. ennek ellenére azt mondom, hogy érdemes volt megnézni, és nagyon jót tett Yonekura Chihiro karrierjének, hogy együtt dolgozott a Team. Nekocan [Neko] együttessel, és csempésztek egy kis változatosságot a repertorájába. Pont ez az extra hiányzik tőle, ami igazán különlegessé tette volna az énekesnői pályafutását.

És akkor jöjjön Suara, aki a mai napig képes számomra nagy hatású balladákat énekelni.

010_1.JPGFelül látható a két album, alul pedig az Akai Ito kislemez, amivel megismertem annak idején 2009-ben. Bár igazából a Tribute to Masami Okui ~Buddy~ albumon hallottam először a hangját, tehát én nem azok közé tartozom, akik az Utawarerumono-ból ismerik Suarát. De már ezen az albumon kiemelkedett a japán "átlaghoz" képest mély és ennek ellenére hihetetlen kellemes hangja. Rejtély számomra Suara magánélete, de olyan beleéléssel tud balladákat énekelni, mintha valóban megélte volna azokat a fájdalmakat, amikről énekel. Az első albumnak a Yumeji-nek (ami a bal-felső sarokban látható) például a Super Audio CD-s változata van meg, hiába nem tudom lejátszani, de csak ezen a kiadáson van rajta a MOON PHASE dal, ami nélkül nem lehet teljes értékű a Yumeji album. A felül jobb oldalt látható Koe album mely négy év után az utolsó stúdióalbuma után jelent meg 2015-ben. Épp, hogy elkezdték vetíteni az Utawarerumono: Itsuwari no Kamen animét, és máris tudták, hogy sikeres lesz az anime (vagy tudatosan sikeresre tervezték), és megspékelték az albummal, mely tartalmazza az előtte nem sokkal megjelent videojáték változat openingjét és endingjét. Sikeresebb is volt, mint az előző néhány albuma, de inkább az anime két opening és ending kislemezei voltak nagy kiugrás az énekesnőnek. Az album, ami megvan nekem, a limitált kiadás, mely 2 CD-t tartalmaz. A második lemezen öt dal van, mely egy bizonyos koncepcióra épül. Ugyanis az első dal az évszakokról szól összességében, míg a további négy dalban az évszakokról külön-külön énekel. Jó ötlet, nekem tetszik. Szoktam is hallgatni. A balladái mellett azt szeretem Suara dalaiban, hogy sok a természettel kapcsolatos hasonlat. Érzéseket a természet metaforáival színesíti, és ez kétségtelenül ad egy extra hangulatot a dalainak, külön értelmet nyernek. Amúgy a "Koe" címen viccelődtek a rajongók, mert a Suara név indonéz nyelven hang jelentéssel bír, a Koe japánul szintén hangot jelent, és mondták, hogy ez Suara önmagáról elnevezett (self-titled) albuma. Akárhogy is, megérte előrendelni, nagyon jó album.

Következzen egy hányattatott sorsú énekesnő, Ohmi Tomoe.

011_1.JPGŐt is Okui Masami által ismertem meg. Amikor létezett az evolution kiadó, akkor minden ott megjelent albumnak volt egy saját mini-weboldala, információk az albumról, kislemezről, sőt bele is lehet hallgatni a dalokba. Itt találkoztam elő Ohmi Tomoe-val, amikor megnéztem a Melted Snow kislemez weboldalát. Ez a Fuyu no Rondo PC játék opening dala, és mellette volt külön ajánlóként az ending dal kislemeze is, a Fuyu no Himawari (bal oldalt). Először arra lettem figyelmes, hogy a két kislemez borítója nagyon hasonlít egymásra. Bele is hallgattam a dalba, kifejezetten tetszett. Azt hallottam, hogy Ohmi Tomoe hangja korántsem olyan nagy, mint Okui Masami-é, de amit tud, azt szépen el tudja énekelni. A jobb oldalt lévő Girlfriend kislemezt azért vettem meg, mert sehol nem volt elérhető letöltésre. Így részint zsákbamacska volt, az eddigi kislemezei alapján bíztam abban, hogy jók lesznek a dalok. Mind a két dal a kislemezen feldolgozás, talán a második dal jobban tetszik. A Girlfriend erős rock zene akarna lenni, csak nincs kifejezetten dallama. Olyan "keménykedni akarunk, de nem tudjuk, hogyan tegyük", jellegű dal. A második dal, a Momen no Handkerchief egy nagyon régi, 1975-ös japán dal feldolgozása, ez már valamivel lágyabb, de sokkal összeszedettebb, kellemesebb, egyben van az egész. A Girlfriend egyébként Ohmi Tomoe utolsó kislemeze 2010-ből. Az történt, hogy amikor megszűnt Okui Masami kiadója, az evolution 2011-ben, ezzel az énekesnő karrierje is megszűnt. Ugye Okui Masami-nak zöld útja volt a Lantis-nál a JAM Project-nek köszönhetően, de gondolom, hogy ha fel is merült, hogy Ohmi Tomoe is átmehetne a kiadóhoz, nem alkalmazták, ami sajnos nem is csoda, ugyanis Ohmi Tomoe legsikeresebb kislemezéből is 1.166 példányt adtak el, ami még mai viszonylatok között is siralmasan kevésnek számít. Azt gondolom, hogy nemcsak azért nem lett sikeres soha, mert viszonylag ismeretlen animék és videojátékoknak énekelt dalokat, hanem azért is, hogy bár szép hangja van, de alkalmatlan arra, hogy nagy hatású dalokat énekeljen. Olyanokat, amikkel széles körű közönséget hódít meg. Ezért a teljes diszkográfiája csupán 1 albumból és 7 kislemezből áll. Az az egyetlen album sem került fel a lemezeladási listára, pedig ekkor már régen 300-as lista volt. Ennek ellenére kifejezetten sokszor hallgattam, elsősorban az Okui Masami-val való párhuzam miatt, de mindig is tudtam, hogy mi az, amire ő képes.

Annak ellenére, hogy szeretem a JAM Project-et, valamiért nem voltam soha annyira motivált, hogy eredeti kiadványokat szerezzek be tőlük. De azért két kislemezem van, amik tényleg nagyon bejöttek.

014.JPGA Wings of the legend-et, amikor először meghallottam, nem akartam hinni a fülemnek. Többször írtak már nagy hatású dalt, amik tényleg kiválóak voltak, de amikor először meghallottam ezt a dalt, olyan szinten volt rám hatással, mint Hayashibara Megumi-tól a Give a reason, vagy a Northern lights, vagy a Reflection, amikor éjjelem, nappalom a japán zenéről szólt. Egész éjjel ezt hallgattam, újra és újra át akartam érezni azt a hangulatot, amit a dal áraszt magából. Annyira benne van a győzelem érzése, hogy kemény munkával csodákra lehetünk képesek, és ez a mai napig nagy hatással van rám. Ráadásul a borító is bejön. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a legjobb JAM Project kislemez, amíg nem jött a Breakthrough. Ez a Nobunaga the Fool anime második openingje. Az volt az érdekes, hogy ezt is ugyanúgy kezdtem el hallgatni, mint a többi JAM kislemezt, hogy biztos hozza a szokásos JAM minőséget, de amúgy semmi extra. De aztán, hogy milyen extrákat kaptam ezen kislemez által, arról nemigen lehet szavakban beszélni. Itt az egész kislemezt hallgattam órákon át, ugyanis a B-side track, a Maverick ~Kakusei Sareshi Kemono~ még sokkal erősebb, mint a címadó dal, és ezt a fajta erőt, ezt a fajta rock zenét nagyon szeretem. Az a kifejezetten gyors, ütemes, erőteljes zene, ahol minden egyes hangszer hihetetlenül domináns, és ebben is megvan az a bizonyos győzelemtől duzzadó erő és energia, ami miatt nagyon tudom szeretni az együttest, csak itt sokkal erősebben jelen van. Nagyon hálás vagyok ezért a két kislemezért. Aztán elképzelhető, hogy beszerzek még JAM kiadványokat. A kedvenc albumomat a JAM-ISM-öt mindenképp szeretném.

Most az úgynevezett "egyéb" kategória következik.

015_1.JPGEgy-egy előadótól egy-egy kislemez. A felső jobb oldalival kezdeném. A Tegomass: Kiss ~Kaerimichi no Love Song~ dalt sokan ismerhetik, hiszen a Lovely Complex anime első endingje. Volt egy korszakom 2009 végén 2010 elején, amikor viszonylag sok férfi előadót fedeztem fel magamnak, és azt gondoltam a Tegomass-ról, amikor hallgattam az első albumukat (Tegomass no Uta), hogy ezek sokkal jobbak, mint a nyugati fiúegyüttesek, arra legalábbis mindenképp érdemesek nálam, hogy a Lovely Complex animének énekelt dalaikból készült kislemezt (az opening is rajta van, mint B-side track) meglegyen nekem eredetiben. Ez a regular edition, eléggé fapados a kiadás is, nem szeretem a vékony tokos lemezeket. Az egyetlen, ami pozitívum, hogy öt dal van rajta, míg a Limited Edition-ön három van, de ahhoz csatoltak egy DVD-t is. A bal oldalt HIRO-X: Calling kislemez van, őt tavaly fedeztem fel magamnak, amikor néztem a Prince of Tennis animét. Neki csak 5 kislemeze jelent meg pályafutása során összesen, de ő az, akinél igazán sajnálni lehet, hogy ennyire szegényes a repertoárja, mert nagyon jó hangja van, és a dalokban is egy olyan férfi gondolatait, érzéseit hallgattam, amivel nagyrészt tudtam azonosulni. Suzuki Yuuto meg Okui Masami felfedezettje volt. Igazság szerint nem is emlékszem arra, hogy találtam meg a kislemezét, vagy mi inspirált arra, hogy megismerjem őt, de az biztos, hogy a Garden of Eden dalát rengetegszer hallgattam. 20 éves volt, amikor megjelent ez a kislemez, Okui Masami írta ennek alkalmából a dalt neki, Japánban ugyanis 20 év a nagykorúság korhatára. Ennek alkalmából egy fiatal srác szexualitását megismerő és megélő dalt írt neki, ami nagyon hitelesen hangzik. Nagyon jól énekli, Suzuki Yuuto-nak is nagyon jó hangja van, és hallani a szenvedélyt a dalban. Eszembe juttatja az első nagy szerelemből fakadó érzéseket. Mondjuk biztosan emlékszem arra, hogy írtam a srácról korábban is, ha visszakeresnék a blogomban, hogy mi inspirált arra, hogy megismerkedjek a kislemezzel, biztosan sok emlék eszembe jutna, az biztos, hogy annyira megtetszett a rajta szereplő két dal, hogy megvettem a kislemezt. Méghozzá limitált kiadásban. A kislemez mellé egy fotókönyv is társult. Sajnálom, hogy nem volt sikeres a kislemez, szívesen hallgattam volna tőle még több dalt.

És végül, de legkevésbé sem utolsó sorban egy különleges kiadvánnyal zárnám a fényképek sorát.

017.JPGAz, hogy 2009-2010 között több férfielőadóval is megismerkedtem, az többek között a ONE PIECE animének is volt köszönhető. Ennek "maradványa" lett a ONE PIECE MEMORIAL BEST limitált kiadású CD, amit rengetegszer hallgattam annak idején. Ez az album 2010. márciusi megjelenés, és minden addig kiadott openinget és endinget tartalmazza. Valamint a limitált kiadáshoz csatoltak egy DVD-t is, mely tartalmazza az összes opening és ending videót, valamint a ONE PIECE 4. részét teljesben, mert ez volt az a rész, ahol Monkey D. Luffy gyerekkorát és múltját megismerhettük. Akkoriban nagyon benne voltam a ONE PIECE-ben, de hogy most ennyire el van húzva, és már végképp nem tudom, mik történnek, már nem vagyok érdekelt az animében. De a dalokra kellemes érzésekkel gondolok, bár már csak Kitadani Hiroshi OP dalait hallgatom alkalomadtán.

Eredeti Hayashibara Megumi: SpHERE és Okui Masami: Masami Life albumok

2017. március 27. - supermario4ever

Felkerestem ismét annak az eladónak az eBay-es online shop-ját, akitől vásároltam korábban CD-ket, és nagy örömmel láttam, hogy megvan még neki a Hayashibara Megumi: SpHERE album limitált kiadásban. Először csak figyelőbe tettem, szétnézem az Okui Masami CD-i között is, és láttam, hogy ismét van neki Masami Life album eladásra. Ezen a képen sem volt, hogy meglenne neki az obi, de mivel korábban, amit vettem tőle Her-Day CD-t, abban benne volt, ezért nagy esélyt adtam, hogy ebben is benne lesz, így úgy döntöttem, hogy mind a kettőt megveszem.

321.JPGMa meg is jöttek. Mind a két album különleges számomra, azon túl, hogy a kedvenc előadóimtól vannak.

A Megumi album bizony teljes, és a SpHERE esetében nemcsak azt jelenti, hogy fotókönyv van a dobozba csomagolva, hanem egy különleges kis könyvecske, Megumi saját rajzaival, és fekete-fehér képekkel Megumitól.

323.JPGAz album ugyanis a Tokyo Boogie Night című rádióműsorának 100. adása után nem sokkal jelent meg. 1991 óta van Meguminak saját rádióműsora (bár talán a TBN már megszűnt), és az a szokás, hogy minden nagy jubileumi rádióadáskor egy koncertet tart. Ez az aktuális adása, hogy saját dalait énekli el egy szerényebb (akusztikus) élő koncert keretében, és ezt a rádióban is lehet hallani. Meg persze élőben is lehet nézni. Szóval a 100. adás alkalmából készült az a kis füzet, ami ezen a képen a bal-alsó sarokban látható. Aranyos kis rajzok vannak, saját kézírásával illusztrálva, aláírva, és néhány fekete-fehér képpel. Ezek eléggé retro hatásúak, a képeket nézve olyan érzésem volt, mintha egy XX. század forduló-beli ázsiai nőről néznék képeket. Megumi egyébként is szerette régen a klasszikus, régies hajviseletet, ezt lehet látni az album borítókon, ezzel csak még inkább azt az érzetet kelti, mintha a képek kb. 100 évesek lennének.

Másfelől meg ez a kedvenc Megumi albumom, úgyhogy ezért is örültem nagyon, hogy végre lehetőségem van megszerezni. A dalok kellemesek, vidámak, könnyedek, leginkább ilyenkor tavasszal meg nyáron szeretem hallgatni. Főleg az utolsó szám miatt, ott madárcsicsergés hangját lehet hallani, valamint a tenger morajlása is külön kiemeli a hangulatot. A borítón található képeket is azért szeretem, mert tengerparton készültek, és mindazonáltal, hogy spontánnak hatnak a képek, amit nagyon szeretek, egy szép tájat is bemutat. Egyébként vicces volt, olvastam egy interjút, hogy a képek hajnalban készültek, Megumi-sama elmondása szerint váratlanul ébresztették fel, és egyáltalán nem örült neki. Emellett azt is mondta, hogy ez volt az első album, ahol remélte, hogy meglesz a 100.000-es összeladás. Az nem lett meg, "csak" 70.810 példány kelt el az albumból, de ez lett az első, mely Top 10-es helyezést ért el. A 8. helyen nyitott az albumeladási listán, ekkor már nagy ismertsége volt az énekesnőnek. Alapvetően a minőség a lényeg. Ez volt az első olyan album, ahol vegyesen voltak animés és saját dalok, és ki lehet hallani azt is, hogy az 1991-es első albuma óta mennyit fejlődött a hangja. Ami miatt még különleges számomra ez az album, hogy ez volt az első olyan, ahol Okui Masami-val dolgozott együtt. Konkrétan háttérvokalista volt, a Nakeba ii No és a be Natural dalok alatt hallható a hangja. Egyébként is tetszettek ezek a dalok, de a vokál miatt vált igazáb különlegessé számomra. Az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime munkálataikor találkoztak először, ennek aztán közös munka lett az eredménye, melynek gyümölcse ezen az albumon hallható. A közös munkájuk és azalatt kialakult barátságuk a Slayers első opening és első ending dalokban csúcsosodott ki, hiszen közismerten azokat a dalokat együtt énekelték. Azóta is azt gondolom, hogy ennek "előjátéka" volt a SpHERE albumon a közös munkájuk.

Térjünk is rá Okui Masami-ra. A Masami Life nem feltétlen kedvenc albumom tőle, sokkal inkább a borítón található képek teszik különlegessé ezt az albumot.

325.JPGAzok ugyanis hűek az album címéhez, olyan szinten személyes képek vannak rajta, hogy például ébredés, fogmosás, reggeli-készítés és ilyenek. Beszéltük a borítóképről az Okui Masami Facebook-csoportban, az egyik srác nem akarja elhinni, hogy a képek "valósak". Abból a szempontból, hogy bár a képek tényleg spontának, de a ház, ahol készült, szinte inkább hasonlít egy jobb szálloda szobájára. Amúgy igaza van, mert tényleg olyan modern a képen minden, ami körülötte van, de azt gondolom, hogy az énekesnő karrierje tart már olyan régóta, hogy akár a saját háza is lehetne. A dalok nem olyan kemények, mint a 2006-ban megjelent God Speed és az evolution albumokon hallhatóak, ezek olyan sajátságos stílusúak. Megvan a maguk hangulata, és megmaradtak bennem első végighallgatás után, de korántsem voltak rám olyan nagy hatással, mint a fentebb felsorolt két album, melyeket követte a Masami Life 2007-ben. De mindenképp méltó helye van az Okui Masami repertoárban.

A képekre visszatérve, akár szállodában, akár a házában készültek, semmit nem vonnak le az értékéből. Mindkét album képeiből sugárzik a spontaneitás, amitől olyan közvetlenné, személyessé válnak, ettől válnak különlegessé ezek az albumok.

326.JPGA Hayashibara Megumi albumon a táj nagyon szép, az külön emeli a hangulatot, de azért ezt az oldalt fényképeztem le, mert a bal oldalon látható képről külön beszélt, mint érdekesség, hogy ott talált egy kagylót, azt fényképezték le. Az Okui Masami album képen is látható, hogy mi az a spontaneitás, amiről írtam. Azt azért gondolom, hogy nem épp akkor csinálták ezeket a képeket, amikor Okui-sama valóban felébredt, de a hatás ott van. És az ilyen személyes jellegű képek teszik különlegessé ezt az albumot, és úgy érzem, hogy betekintést enged a mindennapjaiba. Ez sokkal többet ér számomra, hogy bármelyik nyugati nagy sztár húsz kilós sminkjével és ultraszoros ruháival pózolgat.

Gyűlnek, gyűlnek az albumok, Hayashibara Megumiról 5 albumom van, ebből 3 limitált kiadás, Okui Masami-tól pedig 14 albumom van, ezzel megvan a teljes album diszkográfiájának a fele, ugyanis a stúdióalbumok közé minden válogatás-, koncert-, feldolgozás-, stb. albumokat beleszámolva összesen 28 albuma van. Alig várom, hogy meglegyen az összes. Ahogy Megumitól sem lehet kevesebb. Ha találok még jó áron, és lesz anyagi lehetőségem vásárolni, biztos, hogy nem fogok másképp tenni.

Bokurano

2017. március 18. - supermario4ever

bokurano.jpgNem sikerült ennek a postnak frappáns címet kitalálni, így maradt az anime címe. Ma értem a Bokurano anime végére. Szerintem említettem korábban, hogy miért figyeltem fel rá. A MondoCon karaokéján énekelte többször Mazsibazsi, aki elképesztő, hogy képes női előadók dalait a maga férfi mély hangján előadni. Szeretjük az énekét. Lényege, hogy a Bokurano openingjét többször elénekelte, amikor Leea mondta, hogy az informatikusoknak szóló anime. Na mondom, akkor ezt megnézem. Csak azt nem tudtam, hogy az informatikusi rész annyiban ki is merül, hogy az opening címe "Uninstall", amúgy semmivel sem látunk több számítógépet itt, mint egy átlagos animében. Vannak hibái de a mondanivaló nagyban kompenzált.

Miről van szó? 15 tinédzserkorú fiatal egy nyári táborban tölti jól megérdemelt pihenését, amikor egy nap a tengerparton múlatják az időt, jól érzik magukat egymás társaságában. A közelben van egy barlang, ahol egy idősebb férfi szeretné tesztelni az "új" számítógépes játékát. Ám nem egyszerű játékról van szó. Azzal, hogy a szerkezetre helyezik a tenyerüket, egy kvázi szerződést "írnak alá", amit nem lehet felbontani. A játék pedig nagyon kemény. Robotharc, de a való életben. Szegény gyerekek meg azt hiszik, hogy egy vidám önfeledt videojátékot fognak játszani, holott a tét nem más, mint az életük. Minden gyerek kap egy széket, ezek egy kört alkotnak, és a rendszer mindig megpörgeti a székeket. Akinek a széke bekerül abba a kis körbe, ő lesz a következő, akinek harcolnia kell. Van ez a Zearth nevű behemót robot, amikor a "kiválasztott" személyében harcol, akkor az ő életerejét használja fel a harcra, és itt az egyik bökkenő, hogy akármi is a harc vége, akár győz, aki veszít, hősünk meghal.

Hihetetlen jónak indul az anime. Az opening előadóját Ishikawa Chiaki-t ismerem korábbról az Animelo Summer Live-os fellépései által, valamint dolgozott együtt Kajiura Yuki-val, közösen alkották a See-Saw nevű együttest. Igazság szerint nem szerettem az énekesnő hangját, de ezzel az openinggel annyira a szívembe lopta magát, hogy minden tiszteletemet és szeretetemet kivívta. A dal pedig hihetetlen jó animét sejtetett, nagyon jónak is indul, és sokáig így is maradt. Csak a második felénél kezdtem el azt érezni, hogy kezd kisiklani nálam a dolog. Az animének ugyanis nincs igazi történetvezetése. Olyan, hogy az elején megtudjuk, hogy pontosan mi is ez a játék, aztán az egész sorozat szinte abban merül ki, hogy egyenként harcolnak a behemóttal a másik óriás robot ellen, mindeközben megismerjük az adott gyerek (aki épp harcol) múltját, háttértörténetét. Ettől epizodikussá válik a történet, minden gyerek 1-2 részt kap, amikor is megtudjuk, hogy ki ő, mi ő, némelyiknek, hogy mi a bánata, harcol, és meghal. Ez így nagyon zanzásított, ugyanis a harcnak sokkal inkább szimbolikus jelentősége van. A legtöbb gyerek a múltjából eléggé komoly sebeket hordoz, ami hatással van a jelenükre, és a robotharc szimbolikáját a belső harcban látom. A lélek harca az, amit a robottal látunk. Ugyanis nemcsak a múltjukkal kell megküzdeniük, helyretenniük azt, hanem nagyban szerepet játszik a halál elfogadásának ténye. Az animéből kiderül, hogy egyáltalán nem jó, ha megtudjuk, hogy mikor halunk meg, sőt ha lehet, még nagyobb frusztrációt okoz. Úgyhogy bőven van belső harc, amit ez a robotos csata szimbolizál.

Akár ideális is lehetne az anime, tiszta 10 pont, de vannak hibái is, amik sajnos kellőképpen ellensúlyozzák azt, hogy tökéletes legyen az alkotás. Az egyik hibát abban látom, hogy nincs igazán főnök a gyerekek között, nincs konkrétan vezéregyéniség. Vagy egy olyan gyerek, aki mindegyiknél komolyabb lelki sebet hordoz magában. Ez a vége miatt lenne fontos, mert a végére az ő harca nagyobb hatású lett volna, és ha igazán jó vezető lett volna, a végén el is érzékenyülhettünk volna, és akkor igazán hatásos lett volna az anime. Ehelyett az van megismerhetjük a szereplők háttérsztoriját, ahogy írtam korábban, megvívja a maga harcát, és miután meghal, ő ugye "kiíródik" a történetből, ezáltal az, hogy vele mi történt, a későbbiekre nézve jelentéktelenné válik. Ugyanis a másik hibát abban látom, hogy nincs összefüggés a gyerekek történései között. Alapból ez nem lenne gond, hiszen lehet mondani, hogy minden egyes gyerek egy független személyiség, de 24 rész alatt 15 gyerek különálló történetét nem lehet úgy elmesélni, hogy közben időnk legyen arra, hogy érzelmileg is azonosuljunk vele, konkrétan megértsük a problémáját, és hogy mi is az a harc, amit magában vív. Emiatt van az, hogy ahogy az ő sztorija vége, jön a következő gyerek, így az előző(ek) személyes története teljesen jelentéktelenné válik. Legalább az anime szempontjából. Ahogy haladunk előre a történetben, lehet sejteni, hogy melyik gyerek lesz az utolsó, aki harcolni fog, az ő személyes története mindig előjön egy-egy pillanatra, és a végére az ő élettörténetére több időt szánnak a készítők. Ezzel akarták elérni azt, hogy az egész anime vége nagyobb hatással legyen ránk. A baj az, hogy a történet egészét nézve egyik gyerek sem mondható kulcsszereplőnek, nincs olyan, aki mindegyik társával valamilyen komolyabb kapcsolatban van. Ő lehetett volna az a bizonyos vezéregyéniség, aki által jobban érezhettük volna, hogy ez a 15 tinédzser egy összetartó csapatot alkot. Az, aki utoljára harcol, sem kulcsszereplője az animének. Neki is megvan a maga komoly története, és többször szerepel a végén, de nekem személy szerint néhány másik gyerek háttérsztorija nagyobb hatással volt rám. Nekik olyan szép haláluk volt (márpedig egy halál lehet szép), hogy majdnem megkönnyeztem. Az utolsó gyerek nem váltott ki belőlem ilyen érzelmeket.

koemushi.jpgEgy vezetője van ennek a játéknak, Koemushi. Első látásra egy nagyon furcsa lény, akiről persze kiderül, hogy ki ő valójában. Elöljáróban annyit, hogy ő az egyik legundorítóbb karakter, akivel animében valaha találkoztam. Ő ugyanis nagyszerűen átlátja, hogy az emberek mennyire egyszerű "lények" (negatív értelemben), apró örömökkel el lehet venni az eszét, a végletekig lehet manipulálni. Emiatt rettenetesen gyűlöli őket, a gyerekekkel is úgy beszél, ahogy a kutyájával nem beszél az ember. Ő az egész játéknak az úgymond instruktora, ő avatja be a gyerekeket az egész játék lényegébe, és a harcok során is ő "segít" nekik... a maga beképzelt és pökhendi stílusában. És azért elég hamar kiderül róla, hogy ő sem különb annál, mint amilyennek megbélyegezte magában az embereket, hiszen neki is az minden öröme, ha szívathatja az embereket, vagy verbálisan, lelkileg terrorizálhatja őket. Ennek ellenére azt mondom, hogy mégis jó, hogy Koemushi jelen van, mert ő szimbolizálja azokat az embereket, akik hasonlóképpen átlátják azokat a dolgokat, amivel az embereket manipulálni, hülyíteni lehet, és elítéli őket emiatt. Aki találkozott ilyennel a való életben, az tudhatja, hogy tényleg nem különb attól, akiket gyűlöl. Mert lehet olyanokkal találkozni, akiknek az egyszerű örömök az életének "értelme", de mi értelme van gyűlölni őket? Azt gondolom, hogy el kell fogadni őket, ugyanúgy emberként kezelni őket, mindeközben nem hagyni, hogy az életmódja hatással legyen ránk.

Úgyhogy tanít bőven az anime, ezért döntöttem a 9 pontos értékelés mellett, annak ellenére, hogy a hibái összességében azért rontják az értékét. És inkább azt mondom, hogy érdemes megnézni, mert a pozitívuma, a "tanító jellege" erősebb az animének, mint a negatívumok, amik mellett kétségtelen, hogy nem lehet elmenni, de ha megértjük, hogy mit akar üzenni az anime, akkor megbocsájthatjuk a hibákat.

Amikor már azt hittük, hogy a bánat (könny)cseppjei felszáradtak

2017. március 12. - supermario4ever

blue_drop_03.jpgEredetileg téli animének terveztem a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~ animét, végül pár hét késéssel a tervezettől kezdtem el nézni, és ma értem a végére. Hihetetlenül érdekes anime, már csak azért is, mert szerintem zseniálisan lavírozik a slice of life és a sci-fi, fantasy, mecha harcos stílusok között. Másrészt, ami miatt nagyon tetszett, hogy nemcsak történet, hanem a karakterek is szimpatikusak, ezért végig érdekelt, hogy alakul a sztori, mi történik a szereplőkkel.

Pedig egy eléggé depressziós anime, pont azért terveztem télen nézni, amikor lement a karácsonyi szezon, januárban nem történik már olyan sok minden, az idő is hideg, hamar sötétedik, ez az anime nagyszerűen kiemelné az időjárás zord hangulatát. Maga az opening is eléggé kemény (Suara: BLUE), ismerve Suara teljes repertoárját, mondom, hogy az énekesnő egyik legdepressziósabb dala. Nemcsak ballada, vagy valami szomorú életérzésről szól, hanem valósággal átjárja a depresszió, a kilátástalanság érzete. Az animét ennyire nem, de eléggé negatív hangulatban indul. Wakatake Mari egy bentlakásos lányiskolába kerül. Az iskola légköre is eléggé hűvös, ugyanis az igazgatónő egy meglehetősen szigorú és hihetetlen régimódi erkölcsöket valló nő. Nem használja ezeket rossz célokra, szó nincs erről, és eléggé ritkán szerepel. De ha megjelenik, akkor mindig keményen beszél a diákokhoz, parancsokat, rendeleteket ellentmondást nem tűrően hoz meg, elve szerint csak így lehet rendet tartani az iskolában. De ez nincs befolyással a diákok mindennapjaira ugyanolyan kedvesek, derűs természetűek, mintha egy liberális elvű iskola tanulói lennének. Viszont Mari bemutatkozása az iskolában is eléggé balul sül el, ugyanis összeverekszik néhány lánnyal. Van oka a pesszimizmusra, hiszen a szülei egy szörnyű katasztrófában haltak meg. A Kamioki szigeten lakott gyerekkorában, melyet öt évvel ezelőtt súlyos támadás ért. A sziget összes lakója meghalt, kivéve a kislány Mari-t, aki viszont nem emlékszik semmire. Azóta a nagymamája neveli, és beiratkozik egy bentlakásos lányiskolába. Előélete miatt azt gondolom, hogy érthető, hogy miért ennyire negatív, de a verekedős bemutatkozása akkor is eléggé szerencsétlennek mondható.

Ami a bonyodalom alapját adja, hogy egy szobába kerül egy Senkouji Hagino nevű lánnyal, aki ahogy megérinti Mari-t, elkezdi öntudatlanul fojtogatni. Sok emlék feltört belőle a lány láttán, Mari persze nem érti az egészet, és nyilván haragszik is Haginóra, meg az elején nem bízik meg benne. Mi késztette Haginót arra, hogy ilyet cselekedjen? Mi a valódi kapcsolat kettejük között? Mindenre választ kapunk.

A fojtogatásnak nem lesz folytatása, a kedélyek lenyugszanak, és elkezdik megkedvelni egymást, mi több vonzódni egymáshoz. Innestől domborodik ki az anime Shoujo-ai jellege, ugyanis a két lány egymásba szeret. Ami tetszik, hogy ez a szerelem teljesen természetesen jelenik meg, nem azt emeli ki az anime, hogy ez egy leszbikus kapcsolat, nem látni semmi kivetnivalót abban, hogy két lány szeret egymásba szeret. Sokkal inkább a közös háttértörténet az, ami miatt nehezen jönnek össze. Hiszen Hagino valójában egy földönkívüli, aki azért érkezett a Földre, hogy megvédje azt. Ennek ellenére teljesen emberi a viselkedése, nagyon kedves, szerény, csendes, olyannyira emberi, hogy a bolygóról, ahonnan jött, ő az egyedüli, aki képes őszintén mosolyogni, nevetni. A BLUE nevű űrhajóval érdekezett a Földre (Úgyhogy a BLUE című openingnek több jelentése is van) több társával, de ők mind az űrhajóban maradnak. Hagino az egyedüli, aki beépült az emberek közé, és jól is érzi magát a lányok között, különösen Mari társaságában. Talán ennek is köszönhető, hogy ennyire emberi a viselkedése. Nem ennyire jelentős a kémia tanárnő szerepe, de kedvességével hamar megragadja a figyelmet. A valóság viszont az, hogy a háttértörténésekről ő is sokat tud, tisztában van vele, hogy háború közeleg, és igyekszik megvédeni a két lányt.

Érdekesség, hogy ahogy előrébb jutunk, úgy az egyes történések egyre vidámabbak, oldottabbak, de a végefelé ismét nehéz idők jönnek, hiszen Haginónak színt kell vallania Marinak, mindezek mellett megérkeztek az ellenséges erők is, így a háború elkerülhetetlenné vált. És mi lesz ennek a vége? Ahogy lezárul az anime is.

Nagyon jó a történetvezetés, nagyon jól elmesélik 13 részben az eseményeket. Nem volt hiányérzetem, miközben néztem az egyes epizódokat, és az itt-ott felbukkanó vicces jelenetek oldják a feszült hangulatot. Tetszett az anime, 9 pontra értékeltem.

Egyébként többen bírálják, hogy kedvenc előadó alapján választok animét. Pedig így is érdemes. Ha nem Suara énekelné az openinget és az endinget, rá se néznék az animére, és egy nagyon jó alkotásból maradtam volna ki. Azért választok így (is) animét, mert úgy vagyok vele, hogy az adott dalt régóta ismerem és szeretem, és érdemesnek gondolom arra, hogy megnézzem az animét. Ebben az esetben nagyon megérte, mert a BLUE nemcsak az énekesn egyéniségéhez illeszkedik, de látni, hogy az animéhez írták a dalt. És ha egy opening / ending esetében megcsinálják azt, hogy nemcsak az animéhez írják a dalokat, hanem az előadóhoz is illik, abból születnek a nagyon jó animés dalok. Felmerült bennem a kérdés, hogy előbb írták meg a dalt, és aztán találták meg Suarát, hogy illik rá ez a dal, vagy eleve Suara volt leszerződve opening és az ending előadására, a dal csak utána született meg? Akármi is az igazság, telitalálat volt, és sokkal többet jelent számomra így a dal, mint mielőtt láttam az animét. Nemcsak az opening illik az animéhez, emeli ki a depressziós hangulatot, hanem az ending is (Tsubomi -blue dreams-), mely érezteti, hogy akármekkora is a gond, meghúzódik mögötte a remény, ami erőt ad a nehéz időkre. Ez a kettősség érződik az animében.

Teljes Aladdin gyűjtemény

2017. március 10. - supermario4ever

Mivel sikerült megszerezni az Aladdin Blu-ray-t, így teljes lett a gyűjteményem.

015.JPGEzt már többé nem kell kereni. Ami hiányzik még, a filmzene album kazettán és CD-n. Mai napig nem hiszem el, hogy ennyire ritkák a Disney filmzenék, nagyon nehéz fellelni egyet-egyet. Illetve még a Super Nintendo játék dobozát és leírását szerezném be. A kazetta megvan.