Az érettségi eredménye

2016. december 02. - supermario4ever

Túl vagyok az angol érettségin, csak azért nem írtam róla egy idő után, mert sajnos nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Ma megkaptam a papírt, 56% lett, így négyes. Eleinte csalódott voltam, mert tudom, hogy mit hibáztam, és ha azt nem követem el, akkor lazán meglett volna az ötös. De most már elfogadtam magamban, hogy ez így sikerült.

Mindazonáltal lépten-nyomon azt hallom, hogy mennyire nehéz volt az érettségi. Igazából nem éreztem annyira nehéznek, mert az előző évek érettségi feladataiból is felkészültem, és azt gondolom, hogy azokhoz képest nem volt annyira nehéz. Az biztos, hogy ha a Maxim kiadó emelt szintű angolos könyve után mentem volna azonnal érettségizni, akkor értek volna meglepetések rendesen. Először a 2015. októberi feladatsort csináltam, amikor gyakoroltam, és akkor hidegzuhanyként ért, hogy mennyivel rosszabbul sikerült ahhoz képest, mint amiket a könyvben csináltam. Aztán csináltam még régebbieket, egészem 2005-ig visszamentem, és azt vettem észre, hogy könnyebb volt. Logikusabb, és könnyebben kitalálhatók a válaszok. És a könyv, amiből gyakoroltam, még ezekből az érettségikből építkezett. Aztán eszembe is jutott, hogy az évek előrehaladtával a májusi érettségikkor mindig azt hallom / olvasom tantárgytól függetlenül, hogy tanárok nyilatkozzák, hogy egyre nehezebb az érettségi. Ezt immár én is vissza tudom igazolni, ahogy "mentem előre" az időben, úgy nehezedtek az emelt szintű angol érettségi feladatsorok.

Abban a gimnáziumban vehettem át a papírt, ahol jelentkeztem, ott is nagyon mondogatták, hogy mennyire nehéz volt. A titkárságon egy olyan példát mondtak, aki Norvégiában élt, dolgozott évekig, nagyon jól beszél nyelveket, felsőfokú angol nyelvvizsgára készül, és neki is "csak" 74% lett az érettségije. Ehhez képest nem is annyira rossz az enyém, de nem vigasztal abban, hogy nem lett ötös. Ráadásul nálam a betegség is közrejátszott, meg annyira izgultam az írásbeli előtti éjszakán, hogy nem aludtam semmit, úgyhogy álmatlanul írtam meg.

A szóbeli már azután volt, hogy hazajöttem a kórházból, így lényegesen jobban voltam, és feljebb is vitte az eredményt, de az sem sikerült annyira jól. Azt is problémának éreztem (bár nem tudom, hogy lehet-e ez elvárás vagy alapvető emelt szintű érettségin), hogy a vizsgáztató is eléggé formális stílusban beszélt velem, éreztette velem a vizsga súlyát. Nem volt olyan oldott hangulat, nem volt az, hogy beszélgetünk egy jót, lazítsak, és adjam ki magamból a legjobbat. Akadozó volt itt-ott a beszédem, de a legrosszabb az volt, hogy a "hátráltatni" szó nem jutott eszembe angolul. Ekkor kb. 1 perces csend volt, mert még magyarul sem jutott eszembe valami szinonima szó, amivel helyettesíthetném. Mivel az írásbeli kb. 51%-ra sikeredett, ezért tudtam, hogy nincs sok esély arra, hogy ezt felhozzam 60%-ra, és valószínűleg mivel éreztem, hogy nagyon kicsi az esély, ezért is izgultam el az egészet, meg volt egyfajta "hiábavaló" érzésem. Ez az én hibám, ezt nekem kell helyrerakni. Ehhez képest mondtam magamban azt a szóbeli után, hogy ha meglesz 55-60% közötti eredmény, akkor azt mondom, hogy rendben van, az erős négyes adhat hitet egy második próbára.

Mert szeretném másodjára is megpróbálni. Csak most amiatt is lesz még nehezebb, mert nagy változásokat terveznek 2017 májusától. Az oktatás.hu weboldalon lehet olvasni a részletes követelményeket, végigolvasva olyan nagy változásokat nem láttam személy szerint. Csak ezeket nem látni példa formájában, úgyhogy igazából nagyobb lesz az ismeretlen, mint most volt. Meg a másik, amin gondolkodok, hogy a középszintű informatika érettségin javítani. Ebből nagyon jó eredményem van, 82%, de ha nem tudok jelentősen javítani az angolon, akkor nem biztos, hogy meglenne a szükséges pontszám, ezért gondolkodom rajta. Ezt középszinten csinálnám, meg is kérdeztem ma az iskolában, lehet középszintűt középszintűvel javítani. Megnéztem egy középszintű informatika érettségi feladatsort, és oda jutottam magamban, hogy kellő gyakorlással menni fog. Van olyan, amit jobban kell gyakorolni, pl. Excel-ből a függvények, vagy egyáltalán az Access, ami nekem rémálom, de azt éreztem, ahogy átnéztem, hogy ha eleget gyakorlok rá, akkor menni fog. De akkor alsó hangon 90%-ot kell teljesíteni. Még van idő átgodnolni, és megcsinálni néhány feladatsort, hogy lássam, hogy fog menni.

Néztem többféle informatikusi képzést egyetemen a felvi.hu oldalon, és amin meglepődtem, hogy sehova máshova nem kérnek feltétlen emelt szintű érettségit, de a matematika az mindenhova külön kell. Hát ez semmiképp nem fog menni, mert matekból nincs valami jó eredményem. Kíváncsiságból megnéztem egy középszintű matek érettségi feladatsort, úgy kikerekedett a szemem, hogy milyen feladatok vannak... Még az egyenes egyenletére meg az értelmezési tartományra meg az értékkészletre sem emlékszem, nemhogy az összetett feladatokra. Megvan egyébként, hogy tanultuk ezeket, de 30 éves koromra ezek annyira kiestek, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Igazából most bennem is felmerült a kérdés, amit már annyian feltettek, hogy ezeket minek tanuljuk, ha nem hasznosítjuk később? Mert egyáltalán nem találkoztam ezekkel érettségi után. És olyan szinten kiestek a fejemből ezek a dolgok, hogy az valami rettenetes. Úgyhogy csak az informatikus-könyvtáros szak jöhet szóba, mert nincs az az idő, ami elég lenne ahhoz, hogy 5 hónap alatt egy igazán jó matek érettségit tegyek le. Meg igazság szerint, ha teszek középszintű érettségit, akkor jobban motivált vagyok az informatikában, még akkor is, ha nem hoz sok pontot pluszban.

Hayashibara Megumi: unsteady dalszöveg

2016. november 29. - supermario4ever

mutekiou_tri-zenon_full_792605.jpgNemrég fejeztem be a Muteki-Ou! Tri-Zenon animét. Egy tökéletesen középszerű animével van dolgunk, a történet még viszonylag jónak is mondható, de a karakterek nagyon lehúzzák az egészet. A személyiségük, a jellemük egyáltalán nem illik bele a történetbe, és mivel nem is olyanok, hogy felfigyeljek rájuk, ezért az egész igazából teljesen érdektelenné vált. Mert nem rossz dolog robotharcos animét nézni, de amikor olyan gyerekek a főszereplők, akik úgy kezelik az egész helyzetet, mintha játékrobottal imitálnának harcot a gyerekszobájukban, az azért eléggé illúzióromboló. Mint Hayashibara Megumi rajongó, érdekességként jó volt megnézni, de egyáltalán nem volt kiemelkedő a seiyuu-i munkássága ebben az animében. És ez nem is az ő hibája lenne, maga a karakter, akit szinkronizált, az volt rettenetes. Kanna a lány neve, és angolosan szólva "crybaby" jellem. Amikor beül a robotba, vagy harcolni kell, félelmében üvölt össze-vissza, hogy ezt nem akarja, hogy fél, és nem csinál semmit. Hát, nem ez Hayashibara Megumi... Néha kifejezetten idegesítő volt már hallgatni. A második felétől kezdett egy kicsit javulni az anime színvonala, amikor kicsit komolyodtak a karakterek, de nem mentette meg az egészet. Az egész sztori emiatt érdektelenné vált számomra.

Viszont az opening és az ending nagyon jók lettek, az opening dalszöveget pedig sikerült háttérvokál szöveggel együtt megcsinálni. Van néhány rész, ahol saját háttérvokál szöveg van, ezzel együtt sehol nem sikerült megtalálnom a neten. Viszont kérésemre Sleeplesslydia leírta nekem (hallás után!), amiért nagyon hálás vagyok neki. És ezt most megosztom itt is. A háttérvokálos szöveg dőlt betűvel vannak írva.

Hayashibara Megumi: unsteady

hayashibara_megumi_unsteady.jpgGiving all the power
All the power you have
Giving all the love
All the love you have

Yose atsumerarete iru
Hito no mure no naka
Mukishitsu na sono hyoujou
Jibun wo kasaneta

Fure aeru hito motomete
Dokoka de kyohi shite
Katakuna ni tozashite ita
Tobira wo akeyou
(Are you ready?)

Atarimae na hibi ni
Wasurekaketeta kotae ga aru
(Now you are fine)

Kinou yori yowakute (In your hand)
Demo kyou yori tsuyokute
Yureteru ketsui
Sadamerare nakute mo
Ima akiramenaide (In your mind)
Mukaiatte arukou
Fumidashita toki
I will show you
I will be my start

Shirojiro to akete yuku
Asamoya no naka de
Mienai kyoukaisen wo
Yubi de nazotteku

Tenohira kara koboreteku
Hikari no senrei
Muboubi na kokoro no oku
Shimiwatatte yuku
(Be your ready)

Omoi egaku dake ja
Yume mo deai mo chikadzukenai
(Inside your heart)

Kinou yori tsuyokute (In your hand)
Demo kyou yori yowakute
Yureteta ketsui
Nando mo kurikaeshi
Me no mae ni hirogaru (In your mind)
Ima wo uketome kirezu
Tometeta jikan
Take it back from now on
Do my best

Giving all the power that you have
So giving all the love that you have

Fire in your hand
Fly with your wings
No I plan to disobey
Go carrying your life, your mind

Kinou yori yowakute (All your way)
Demo kyou yori tsuyokute
Yureteru ketsui
Sadamerare nakute mo
Ima akiramenaide (In your mind)
Mukaiatte arukou
Fumidashita toki
I will show you
I will be my start

Giving all the power
All the power you have
Giving all the love

All the love you have  

Verseny ezerrel

2016. november 26. - supermario4ever

Betegség miatt voltam sokáig inaktív. Erősen kijöttek a vastagbél-gyulladás tünetei, olyannyira hogy az ebből fakadó vérszegénység miatt annyira legyengültem, hogy még lépcsőzni is nehezemre esett. Próbáltam házi módszerekkel gyógyítani magam, például vaspótlással, de amikor szembesültem azzal, hogy semmit sem javultam, sőt, mintha nem is csináltam volna semmit, romlott az állapotom, már elmentem orvoshoz. Mert a lépcsőzés csak egy kiragadott példa. A vashiánynak rengeteg hatása van, saját tapasztalat, hogy legalább akkora jelentősége van, mint a különböző vitaminoknak. Az orvosnak meg nem is kellett semmit mondani, másnapra beutalt a kórházba, az osztályra. Itt kaptam nagy dózisú vasat, szteroid lökéskezelést, meg gyulladáscsökkentők, ezek helyrehoztak, és olyan vagyok, mint régen.

A kórházban megint felfedeztem magamnak az F-Zero játékot, Nintendo 3DS-en játszottam a Maximum Velocity-vel. Valaki nemrég kérdezte a Facebook Nintendós közösség csoportjában, hogy csak ő tartja unalmasnak a Mario Kart 7-et? Ezt akkor eléggé bátor kijelentésnek gondoltam, mivel elég sokan szeretik és játsszák, de személy szerint igazat adtam neki. Az új Mario Kart-okban nagyon jókat lehet többen szórakozni, akár marháskodni is, de elveszett a kihívás a játékokból. Nem annyira technikásak a pályák, és az ellenfél játékosok sem feltétlen izzasztanak meg minket. Inkább csak bosszantanak a kék tekivel. De az F-Zero által megint felfedeztem azt a játékélményt, amiről szerintem szólnia kellene egy versenyjátéknak. Keménynek írják, és tényleg nehéz, de pont ezért nagyon jó, mert olyan nehézsége van, ami által külön élmény megcsinálni egy bajnokságot. Ezen játékélmény miatt játszatja magát a játék, és most is sokat veszem elő, és szeretném 100%-osra végigjátszani. Ez azt magában takarja a Master nehézségi szint megnyitását, a Queen Cup megnyitását, és a megszerzendő 6 kocsit, így összesen 10 kocsink lesz. Nagyon jól állok, megvan a Master, a Queen Cup is, és már 8 kocsim elérhető. De utolsó kettőt (főleg az utolsót) megszerezni nagy kihívás. Ezt most Nintendo 3DS-en csinálom, itt most kicsit jegelem is, hogy előrébb jussak, mert a master szint már tényleg nagyon nehéz, ellenben megvettem Wii U-n a játékot, így megvan mind a három változatban a játék. GBA-n kazettán, Nintendo 3DS-re és Wii U-ra letöltve. Azért is vettem meg, hogy a digitális kollekció is teljes legyen, valamint hogy úgy erősítsek a játékban, hogy legyen tétje is a dolognak, és a Wii U-s változatban is eljussak addig, amíg tudok. Nagyon jó ott is játszani, viszont nagy képernyős TV-n rettenetesen pixeles a játék. Mondjuk ez nem csorbít a játékélményen, inkább az zavaró, hogy nincs sok beállítási lehetőség a Virtual Console menüjében, és Full HD TV-n játszani egy eredetileg kis kijelzős játékot nagyon durva látvány. Viszont a hang nagyon szép. El tudom képzelni, ha a TV-t Hi-Fi-hez kötném, akkor akár még egy GBA játéknak is olyan hangzása lenne, mint egy komoly, nagy teljesítményű játéknak.

És komolyan kacérkodok a gondolattal. Nem hangprojektorban vagy házimoziban gondolkodok, hanem egy Hi-Fi berendezést kezdtem el összeállítani magamnak. A Sony-nak voltak a '90-es évek közepe táján olyan CD-lejátszói, rádiói, kazettalejátszói meg erősítői, amiket külön lehetett megvásárolni, ezeket aztán az erősítőhöz csatlatkoztatva egy komplett Hi-Fit lehetett összeállítani, persze hangfallal. A CD lejátszó és a rádió már megvan, a kazettalejátszó (DECK), az erősítő és a hangfal kellenek, és akkor meg is van teljesben. Az eddigieket vaterán vettem meg, és rendben működnek, nincs semmi baj velük. Nem tudom, hogy mennyire alapdolog, de olyan erősítőt fogok kinézni magamnak, amelyikben van AUX csatlakozás, ezáltal lehet külső eszközt (RCA csatlakozóval ellátott) kötni, így TV-t is, és bízok egy jó eredményben. Kazettalejátszóra meg igényt tartok, mert egyrészt van kazettagyűjteményem, amit szívesen hallgatnék, másrészt meg jó minőségű berendezéssel egy kazetta is úgy szól, mintha CD-t hallgatnék.

Vissza a játékhoz. Az eredeti Game Boy Advance játékot is elővettem, ezt a GameCube-hoz csatlakoztattam, ugyanis van Game Boy Player-em. Kíváncsi voltam, hogy milyen a kép. Valamivel szebben mutat TV-n, de azért, mert a pixelek le vannak kerekítve, valamint ugye a GameCube még nem HD konzol, ezért inkább enyhén homályos a kép. Viszont a hang nem olyan tiszta. Wii U-n van olyan beállítási lehetőség, hogy szintén le lehet kerekíteni a pixeleket (smooth), de ott még ugyanúgy látszik, hogy kis képernyőre tervezték a játék, mivel Full HD-re vitték fel a játékot (nem tudom, van-e erre kifejezés), ezért ha lehet, még csúnyább a játék. Maradok az éles pixeleknél, ez a kisebbik rossz. A hangminőség viszont sokban kárpótol.

Az új Nintendo konzoltól várom a megváltást, és hogy rendbehozzák a dolgokat. Ezer gyengélkedésem közepette megtudtuk, hogy Switch lesz az új Nintendo konzol neve, és hogy egyszerre lesz hordozható és asztali konzol is. Illetve maga a gép csak egy dokkoló lesz, a lényeg a kijelzős controlleren lesz. Igazából nem is számítok arra, hogy lesz utódja a Nintendo 3DS-nek, egyesítik az asztali- és kézikonzolok sajátosságait, és minden játék egyben lesz. És már csak egy Nintendo konzol lesz. Mert mint gyűjtő veszem meg a játékokat 3DS-en és Wii U-n is, de milyen az, hogy mind a két tulajdonomban levő konzolra külön-külön kell megvenni a játékot? Az új konzolban meglesz minden, és az összes játék egy gépen lesz, és ha olyanom lesz, játszhatom mondjuk vonaton a GameCube játékokat, vagy TV-n a Game Boy játékot. Mert a GameCube Virtual Console nagyon hiányzik, és bízom benne, hogy az új konzolra megcsinálják és azok klasszikusait is lehet játszani digitálisan.

De most a jelen. Egyelőre a Maximum Velocity-vel játszom, aztán ha sikerül végigvinni 100%-ra (akár mindegyik kiadásban), akkor előveszem a többit is, hátha boldogulok velük is.

Republica album vélemény

2016. november 26. - supermario4ever

006.JPGHosszú idő után ismét jelentkezem. Ráadásul most kivételesen nem japán zenéről írok, hanem nyugatiról. Pontosabban egy brit alternatív rock együttes albumáról. Ez pedig a Republica, melynek első albuma 1996 októberében jelent meg. Ekkor ismertem meg őket a Ready to Go című dalukkal, ami azonnal megtetszett annak idején. Meg is örültem, amikor megvehettem kazettán az albumot, ez a "rogyásig hallgattam" kategóriába tartozik. Nagyon tetszett a zene, amit csinálnak, szinte betéve ismertem az összes dalt. De aztán abbamaradt, mert akkoriban a második albumukhoz, a Speed Ballads-hoz már nem volt lehetőségem hozzájutni, ezért idővel feledésbe merültek. Legközelebb 2014-ben láttam az albumot ismét, amikor Angliában voltam, és több üzletben is láttam a CD-t potom £1-ért, eszembe is jutott, hogy mennyire szerettem ezt az albumot annak idején, és hogy mennyire szerettem volna a CD-t megvenni. De 1997-ben 2.850 forint nagyon soknak számított (pontosan emlékszem az árra, hogy az egyik lemezboltban ennyiért lehetett kapni), de most itt a lehetőség, éltem is vele. Hallgatva a lemezt rengeteg emlék tért vissza, és ami érdekes, hogy most is nagyon tetszik, amit hallgattam. És most 1-2 hete ismét elővettem az albumukat, mert digitálisan is elérhető lett a második album, így az elsőt is hallgattam.

Ha lehet, most még többet jelent számomra a zenéjük. Annak idején, 10-12 évesen nyilván nem sokat értettem a szövegből, már csak azért sem, mert az angolom sem volt valami jó, mivel eredetileg németül tanultam. De most, kb. 20 évvel később, már azért sokkal többet tudok angolul, nem utolsósorban, megtapasztaltam az életből jónéhány dolgot, így már sokkal jobban értem, hogy miről is szólnak a szövegek. És azt kell mondjam, hogy szinte mindegyik dal szövege olyan, mintha az én gondolataimat írták volna ki, csak persze sokkal jobban. Alapvetően optimista gondolkodású vagyok, de azért nagyon jól ismerem azokat a dolgokat, amikről az együttes énekel. A média manipulációja, a fogyasztói társadalom, amikor valaki olyan munkát végez, amit utál, és különböző kompenzációs elemekkel él. Sokan, sokféle módon fogalmazták meg az ezzel kapcsolatos gondolataikat, de a stílus, ami miatt nagyon tetszik az album. Erőteljes és intenzív. Mindezek mellett az énekesnőnek is erős hangja van, így alkalmas arra, hogy indulatosan és intenzíven énekelje ki az érzelmeit. Bár én magam nem alkalmazom, de hiszek a radikális módszerekben, mert azt tapasztalom, hogy sokan csak az intenzív töltetű szavakból, figyelmeztetésekből értenek. Az együttes az első album idején öt tagú volt, négy fiú, akik zenélnek és az énekesnő. A dalok mindenképp megérdemlik, hogy külön-külön is szót ejtsek róluk.

  1. Ready to Go - Az album indulódala, egyben a legismertebb is. A szövegnek viszonylag kevés köze az egész album mondanivalójához. Ahogy a cím is utal rá, ez egy útraindulós dal, de semmiképp sem marad el a többi minőségétől, ugyanis lüktető ritmusával, és erős zenéjével nagyon jól elindítja az albumot. És rendkívül hangulatos, nem csoda, hogy annak idején azonnal megszerettem. Az énekesnő erőteljes hangja még rátesz a hangulatra. 10/10
  2. Bloke - Kicsit visszavesz a kezdeti lendületből, valamivel borúsabb hangulatú a zene, az ének is sokáig csendes és visszafogott. Viszont a cím rendkívül érdekes számomra, nem gondoltam volna, hogy egy pasit így is lehet hívni. A szöveg egy olyan srácon keresztül mutatja be a mai rohanó világ manipulációit, akinek van ugyan munkája, de csak szabadidejében csinálja azt, amit szeret. De persze mindene megvan, ami kell egy modern pasinak, sportkocsi, mobiltelefon (1996-ot írunk, ezekben az időkben csak a tehetőseknek volt mobiltelefonjuk), és hasonlók. Csak nem veszi észre, hogy mindeközben üres az élete, de hogy ezt ne érezze, különböző kompenzációs elemekkel él. És nem jön rá, hogy miről is szólnak a dolgok valójában. A zene borús hangulata miatt annyira nem szeretem, de ha van, minden végighallgatom, soha nem ugrom át. 8/10
  3. Bitch - Ismét egy erőteljes dallal van dolgunk, élettel telibb, mint az előző, és jobban hallgattatja magát. Itt az énekesnő saját magáról énekel, mint ősi foglalkozást űtő egyén, aki mindent akar magának: limuzin, gyémántgyűrű, aranypohárból pezsgőzni és az élet minden egyes másodpercét ki akarja élvezni. Érződik azért gúny is, hogy az ilyen nők mindent akarnak maguknak, és mi is az, amit megkapnak? Ha túl sokat, akkor végül semmit. Zeneileg az elektronikus hangszerelésűek közé tartozik, kevés benne az élő hangszer. Ha lehet rá mondani, powerful pop, de hihetetlen jó lett. 9/10
  4. Get off - Ismét ármegyünk külsős szemlélőbe. Kiszállni a fogyasztói társadalomból? Képtelenség, tessék elfelejteni. Az énekesnő erőteljesen és indulatosan, szinte keserűen énekel arról, hogy mit lát, mit tesz az emberekkel a fogyasztói társadalom. Kedvenc szövegrészem, a "Mindenki felszáll a fedélzetre, de süllyed a hajó". Keményen és nyersen (de nem trágárul) énekel, és ennek is elektronikus hangszerelése van, de erőteljes mivolta kiemeli az indulatot. 8/10
  5. Picutre Me - A legfurcsább dal az albumon. Zeneileg csendes, nyugodt, már-már átmegyünk líraiba, az énekesnő hangja is nyugodt. Ismét önmagát személyesíti meg, méghozzá, mint ünnepelt sztár, aki mindent elért, amit csak egy ismert ember elérhet. Őt mindenki ismeri, mindenki szereti, csak rá kíváncsiak. És igényli is a népszerűséget, mindenhova képet akar csináltatni magáról. A zene nyugodt mivolta arra késztet, hogy végig figyeljünk a dalra, mintha csak arra várnánk, hogy ki akarna törni. Amit érdekesnek tartok, hogy a végén, amikor az énekesnő folyamatosan ismételgeti a "Picture Me" szöveget, fokozatosan halványul a hangja, mintha azt akarták volna érzékeltetni, hogy mi lesz a bálványokkal... 9/10
  6. Drop Dead Gorgeous - Ez a második dal, amiből videoklip készült, azonnal bele is szerettem és megerősítette az együttes iránti rajongásomat. De a dal főleg azért különleges számomra mert amikor elkezdtem angolul tanulni, megkértem az angol tanáromat annak idején, hogy fordítsa le nekem a címet, és még ő sem tudta értelmezni. Persze gyerekként hogy is tudhattam volna, hogy mit jelent, a értelmét az élettapasztalat adta meg. Az énekesnő egy olyan párkapcsolatáról énekel, amikor lehull a rózsaszín köd, és egyre inkább látja, hogy milyen a srác valójában. Tehát, amikor tökéletesnek látunk valakit, de az idő múltával egyre inkább meglátjuk a negatív tulajdonságokat. Viszont nagyon fontos a szövegben, hogy minden versét "But when I look at you, you're forgiven" szöveggel zár. Tehát hiába hazudik össze-vissza, hiába él nemtörődöm módon, az első időkből származó érzések még jelen vannak, és ezért megbocsájt neki. A zene érdekes. Keveri az élő és az elektronikus hangzást, de zseniális a hangszerelés. 10/10
  7. Out of the Darkness - Bekerül a fogyasztói társadalom is a szövegbe, de inkább a rutin, a megszokott szürke életmódra hívja fel a figyelmet. Rohan, keresi a lehetőségeket, de a túl sok keresgélés miatt elmennek mellette a pillanatok. A szöveg nagyon tetszik. Felsorolásszerűen hallhatjuk a mai rohanó világ "elemeit", nem is jellemzi feltétlen őket, de az erőteljes ének jelzi, hogy mivé teszi az embert. Ami igazán naggyá teszi a szöveget, hogy minden egyes tételes felsorolást "Trapped in your world" szöveggel zár. Ezzel sokkal többet elmondott, mintha egy-egy dolgot kiemelne és részletezné, de ezzel a felsorolással a szöveg rendkívül tartalmasnak hat. További érdekesség, hogy a refrénben nem minősíti azt, aki ilyen életet él, hanem "kihívja" a sötétségből, éljen a fényben és éljen valódi életet. Emellett a zene is rendkívül tetszik, mitöbb, számomra ez a leghangulatosabb számomra az egész albumon. Úgyhogy ez nálam az abszolút kedvenc mind szövegileg, mind zeneileg. 10/10
  8. Wrapp - Egy rövid dallal folytatjuk, és kicsit ki is törünk az eddig megszokott mondanivalóból. Hiszen akármilyen is a mai világ, a hormonok azért dolgoznak bennünk, és egy hihetetlenül erotikus töltetű dalt hallhatunk. És annak ellenére, hogy rövid dal, nagyon hosszú a szövege. És olyan az ének is, mintha a szexuális vágy ezer érzelmet hoz fel, és ezeket énekli ki rendkívül szenvedélyesen. Így a zene bár egész jó, de háttérbe szorul. 8/10
  9. Don't You Ever - Ha van dal, amelyik "albumkitöltő" funkcióval bír, akkor ez az. Lényegében azt jelenti, hogy a dalnak nincs akkora jelentősége, minőségében elmarad a többitől. Ez a dal valamivel egyszerűbb zeneileg, korántsem annyira erőteljes, az ének sem annyira jelentős. A szöveg is eltér az albumon hallható többi dalétól. Inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy most lassítson, lazítson, csak élvezze a pillanatot. De soha ne hagyja el őt. Hallgatható, egészen jó dal, de az album mélypontja. 6/10
  10. Holly - Ismét egy intenzív szövegű, erősebb dalt hallhatunk. A cím a Hollywood rövidítése, rendkívül találó, mert a "holy" szó is kiolvasható, a szövegben is van némi gúny. Két emberről van szó, egymáshoz viszonyítja őket. Az egyik egy 17 éves lány, akinek álma, hogy popsztár legyen, de egyébként nagyon boldogtalan az élete. A másik egy már befutott emberről szól, aki karrierjében már megette a kenyere javát, és mi lett belőle? "Holly don't give a damn" Ez mindent elmond arról, hogy milyen a sztárok élete, és hogy Hollywood-nak nem az ember a fontos, hanem a pénz, ami a nevéből jön. Aztán, hogy mi lesz vele... Azért áll hozzám közel szövegileg a dal, mert nem szeretem Amerikát és az amerikai életmódot, sok mindent szkeptikusan kezelek, ami Amerikából származik. A dal pedig nagyon jól illusztrálja, hogy miért. 8/10
  11. Ready to Go (Original Mix) - Az első dal eredeti hangszerelésű változata. Örülök neki, hogy az első dal vált ismertté, és újragondolták, mert nekem ez a verzió nem igazán tetszik. Végighallgatom, mint érdekesség, lezárja az albumot, de egyáltalán nem lenne hiányérzetem, ha kihagyták volna az albumról. Eredetileg elektronikusan hangszerelték a dalt, aztán kapott egy élő hangszeres, rockos verziót, ez lett ismert. Ezzel meg - ahogy írtam - úgy vagyok, hogy lezárja az albumot, de egyébként nem bír jelentősséggel nálam. 6/10

A két némileg lepontozott dalt leszámítva azt gondolom, hogy ez az album mind zeneileg, mind szövegileg zseniális, és nagyon örülök, hogy megismerhettem ezt az együttest. Nem úgy költőiek a szövegek, némileg egyszerűbbek, de nagyon beletalál a közepébe. Gondolom, nem az volt a cél, hogy iróniával, találó, kacifántos szöveggel fejezzék ki a gondolataikat, hanem egyszerűen, de intenzív érzelmmel. Most, hogy tudom, miről szólnak a szövegek, még inkább jelentőssé vált az album számomra. Egy-két hete pedig olyan intenzitással hallgatom, mintha a világ legjobb albumát ismertem volna meg. És igazából magyarázatot ad nekem arra, hogy miért szeretem ennyire Okui Masami-t, mert nagyon emlékeztet az ő későbbi rock dalaira, ez az album zeneileg hasonlít a 2004-es ReBirth albumára. Úgyhogy stílus tekintetében nem is vagyok annyira messze attól a japán zenétől, amit szeretek. Nem tudom, hogy később hogy fogok viszonyulni az albumhoz, az biztos, hogy rettenetesen élvezem hallgatni, és ott jegyzem a nyugati zenei világ legjobb albumai között, mely valaha megjelent. Majd írok a második lemezről is, amit egyelőre "csúnya módszerekkel" sikerült megszerezni, de találtam egy eredeti példányt a zsibvásáron, amire már tettem licitet, alig várom, hogy az enyém legyen. Amikor először végighallgattam a Speed Ballads albumot (a második lemez címe), akkor olyan haloványnak tűnt az elsőhöz képest, aztán többszöri meghallgatás után éreztem rá igazán a jelentőségére. Ha meglesz eredetiben, akkor még annál is többet fog jelenteni az album, majd akkor írok arról is. Az biztos, hogy az első album különleges helyet foglal el nálam.

38/40

Tsuda Akari - Kono Sekai ni dalszöveg

2016. október 01. - supermario4ever

És akkor álljon itt a második rész endingjének dalszövege is, melynek romanizálását szintén Leea végezte el. Köszönet érte.

niji_iro_no_mirai.jpgHito to wa sorezore ni konomi mo chigau
Dakara kimi ni deau koto de kitanda

Watashi no mirai wa mada wakaranai to
Jibun ni makenai tsuyosa wo kureta ne

Kono sekai ni wa ai ga afurete iru
Noboru asahi terashidasu kimi to watashi wo
Daisuki da yo to kimi ni tsutae ni yuku
Tsunaida te wo hanasanai kokoro kara yakusoku suru kara

Onaji koto de naite warattari shite
Dakara hikareaeru koto de kitanda

Watashi no mirai wa mada kimaranai to
Yume mochitsuzukeru tsuyosa wo kureta ne

Kono sekai ni wa ai ga afurete iru
Kagayaku hoshi terashidasu kimi to watashi wo
Daisuki da yo to kimi ni tsutae ni yuku
Doko ni itemo wasurenai kokoro kara yakusoku suru kara

Kono sekai ni wa ai ga afurete iru
Noboru asahi terashidasu kimi to watashi wo
Daisuki da yo to kimi ni tsutae ni yuku
Tsunaida te wo hanasanai kokoro kara yakusoku suru kara

Uehara Rena - Tada Hitotsu no Hoshi dalszöveg

2016. október 01. - supermario4ever

Csinálom folyamatosan a To Heart animesorozatok és OVA-k dalaiból a karaokét, már majdnem a végére értem. Már csak a Dungeon Travellers OVA (most nézem, a többi OVA-hoz képest meglepően jól sikerült) dalait kezdtem el, viszont csak az openinghez találtam romaji dalszöveget. Meglett a két ending dal szövege is. A romanizálást Leea csinálta, köszönet érte.

niji_iro_no_mirai.jpgKyou wa shizumi yuku yuuhi ga yake ni kirei de nazeka setsunakute
Chiisana fuan ga kokoro ni afuredete nijinda

Koboreochiru mae ni sora miagete mitara
Yasashiku sotto watashi wo mitsumeteru mirai no hoshi mitsuketanda

Watashi rashisa no iro de katachi de kirameku tada hitotsu no hoshi wo mezasu sono tame ni
Donna tsurai koto ni mo nigezu ni norikoereru yuuki wo sodate you
Aishiteru hitotachi ni mune hareru watashi ni naritai

Hekonde wa kuyokuyo shite mo kyou wa owatte asu ga yatte kuru
Chiisana fuan wo kokoro no BANE ni shite yukunda

Sora miagete mitara kawarazu kagayaita
Yasashiku zutto watashi wo mitsumeteru mirai no hoshi ite kureta ne

Dareka no tame ni terashi tasukete michibiku tada hitsotsu no hoshi wo mezasu sono tame ni
Donna tsurai koto ni mo nigezu ni tachimukaeru yuuki wo sodate you
Aishiteru hitotachi ni mune hareru watashi de itai

Watashi rashisa no iro de katachi de kirameku tada hitotsu no hoshi wo mezasu sono tame ni
Donna tsurai koto ni mo nigezu ni norikoereru yuuki wo sodate you

Dareka no tame ni terashi tasukete michibiku tada hitsotsu no hoshi wo mezasu sono tame ni
Donna tsurai koto ni mo nigezu ni tachimukaeru yuuki wo sodate you
Aishiteru hitotachi ni mune hareru watashi de itai watashi de itai

A japán zene 10 éve

2016. szeptember 13. - supermario4ever

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

konyvek_konyve.jpgEzután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

kaleido_star.jpgNa de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

hayashibara_give.jpgŐ ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

okui_masami_rinbu-revolution.jpgIgazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

okui_masami_remote_viewing.jpg2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

rors_dazzle.jpgA 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

sdc10510.jpg

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

angela_spiral_link_cddvd.jpg2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak. ali_project_jigoku_no_mon_cddvd.jpgÉs bizony jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek. kiss_kaeri_michi_no_love_song_limited.jpgÍgy ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

suara_akai_ito.jpgIsmerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.
A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

jam_project_best_collection.jpg2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. shimamiya_eiko_naraku_no_hana.jpgAzt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

matsumoto_rika_yajirushi_ni_natte.jpgIgazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

hiro-x_future.jpgAz idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni. kimeru_you_got_game.jpgVolt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni. hoshi_soichiro_shining_tears.jpgNéhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.

Uehara Rena dalok

2016. augusztus 19. - supermario4ever

uehara_rena_2.jpgEgyre inkább oda jutok magamban, hogy az AQUAPLUS és a hozzá kötődő lemezkiadó cég a F.I.X. Records bár kis cégek, de a maguk szűkös keretein belül csodákat művelnek. Nemrég kezdtem el komolyabban foglalkozni Uehara Rena (képen is ő látható) dalaival, és hihetetlen a hatása alatt vagyok. Bár nem olyan nagy hatású, mint Suara, de a The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ válogatásalbumát hallgatva, azért neki is vannak olyan dalai, amivel a rabjává tett. Igazából pont a szűkös diszkográfiája vett arra rá, hogy ismerjem meg jobban a dalait, hiszen azt könnyen lehet ezáltal. 5 stúdióalbuma és 5 kislemeze van, valamint 2 további kislemezen közreműködött. Ez nem sok, a Winampen a teljes repertoárja 93 dalban és 1015 MByte-ban merül ki. Úgy, hogy az összes dala 320 kbps mp3-ban van meg. Hogy nem tudta elérni az 1 GByte-ot. :D Meg persze az ismétlődéseket is számolja, a Winamp. Külön dalként kezeli az azonos dalokat különböző albumokról. Például a Yume no Tsuzuki fent van a kislemezről is, de rajta van a Jewelry Songs albumon, és a fent említettebb válogatásalbumon is, így 3 különböző dalként értelmez egyet. De mit sem foglalkoztat ez, amikor a dalai önmagában csodálatosak.

niji_iro_no_mirai.jpgViszonylag későn, csak 2012-ben ismertem meg. De az emlékezetes volt abból a szempontból, hogy vártam az új (harmadrészt) Suara kislemezt, mely a To Heart 2: Dungeon Travellers OVA-hoz készült. Ez 2 részes, ennek tartalmazza az openingjét, és mindkét endingjét. És nem voltak megáltalkodottak hozzátenni a karaoke verziókat is, úgyhogy már csak ezért is nagy becsben tartom ezt a kislemezt. Elég nehezen került ki letöltésre, csak nagysokára tették ki. De hogy megörültem neki, amikor megtaláltam. Igazából csak a Suara dal miatt annyira nem érte meg várni, mert a Niji Iro no Mirai messze nem a legjobb dala, viszont Uehara Renától a Tada Hitotsu no Hoshi már ekkor is nagyon tetszett. Mindig mosolyt csalt az arcomra. Aztán ezzel a kislemezzel ismertem meg Tsuda Akari-t is. Neki is szép hangja van, de korántsem annyira erős személyiség, mint akárcsak Uehara Rena, ezért nem is fordítottam rá nagy figyelmet. Uehara Renára mondjuk még ekkor sem, mert szimplán egy jó dalnak tartottam a Tada Hitotsu no Hoshi-t, de nem annyira, hogy komolyabban megismerkedjek vele.

todokanai_koi_13.jpgAztán sokáig kimaradt az életemből, mert ekkor már nem jelentetett meg azzal az intenzitással új albumot és kislemezt, mint korábban. A következő nagyobb hatás tőle a Todokanai Koi '13 kislemez volt, amit meg is hallgattam akkoriban egy néhányszor. Mondjuk pont jókor jött a WHITE ALBUM 2 anime is, mert épp végeztem az első szériával (anélkül, hogy tudtam volna, hogy jön az új sorozat), így pont be tudtam kapcsolódni a második évadba. Szóval ez a kislemez már sokkal jobban tetszett, a címadó dal mellett a Sayonara no Koto és a closing '13 hallhatók a single-ön. Igazából egyik dal sem annyira lassú, szomorú, ahogy a címek indokolnák, sőt azt gondoltam, hogy ha ilyen lenne az elérhetetlen szerelem, ahogy az énekesnő énekli, akkor nem lenne nagy baj. Mondjuk nem egy vidám dal, nem arról van szó, inkább indulatosan énekel az énekesnő keményebb rock zene mellett. És érdekes, hogy a refrén végén megkérdezi, hogy talán van remény? Illúzió? Önáltatás? Valamit tud, amit mások nem, és érzi, hogy itt nincs vége a sztorinak? Csakis ő tudhatja. A Sayonara no Koto meg szintén lehetne szomorú... az is, de nem sírós. A zene lényegesen csendesebb, ahogy az ének is nyugodtabb. Annak ritmikája érdekes, ugyanis néhol három-négy ritmusra begyorsít, és ez viccessé teszi az éneket számomra. Szoktam mosolyogni rajta. Mindazonáltal tudom, hogy ez is az érzelmek kifejezésének egy formája. A "szakaszos gyors ének" (így neveztem el magamban) azt sugallja nekem, hogy valahol még fáj neki a búcsúzás, hallani is egy kis bánatot az énekesnő hangjában. A closing '13 pedig egy hihetetlenül nyugodt, kellemes dal. A címet lehet értelmezni "lezárás"-nak is, és akkor arról szól, hogy nemcsak hogy elfogadta az elválást, hanem éli az új életét, és hihetetlenül boldog benne. Optimista, és hihetetlenül pozitív légkört áraszt magából a dal, nagyon inspiráló. Engem is arra késztet, hogy fogadjam el a változásokat, és aki menni akar, azt engedjem el. Az újban is legalább akkora lehetőség van a boldogságra, mint a megszokott közegben. Úgyhogy nagyon jó az egész kislemez, csak azért gyilkolok gondolatban, mert lehagyták róla a karaoke verziókat. Ezeknél a daloknál ez HATALMAS veszteség. T_T

Már ez is épp elég bizonyíték arra, hogy nemcsak a slágerlisták élén vannak az igazán menő zenék, hanem kicsit lejjebb is. Nagyon hálás vagyok Uehara Renáért, mert idén (konrkétan ebben a hónapban) 10 éve ismerem és szeretem a japán zenét, és a mai napig találok olyan zenét, előadót, akik megújítják a rajongásomat. Uehara Rena zenéje ugyan nagyon hasonlít Suaráéhoz, de azzal, hogy beleviszi az egyéniségét az énekével, inkább tőle független előadónak gondolom, aki a maga nemében legalább annyira jó, mint bárki, akit szeretek. Szükség van rá.

Erre is csak nemrég jöttem rá, amikor elkezdtem hallgatni komolyan az albumait és kislemezeit, ugyanis a debütáló mini-albumát, a to YOU-t és az első kislemezét a Cosmos no You ni-t csak 1-2 hónapja sikerült megtalálni, ezzel vált teljessé az Uehara Rena digitális zenei gyűjtemény. És igazából csak most kezdtem el komolyan hallgatni őt. Rájöttem, hogy neki is van néhány csodálatos gyöngyszeme, amitől még szebbé teszi a mindennapjaimat. Az egyik ilyen a Saigo no Negai a to YOU albumról, mely szintén az elválásról az elengedésről szól. Ezt is a pozitív hangulata teszi igazán széppé. A másik a Please sing with me, ami hasonlóan nagyon szép, és az énekhangjában annyira hallani a nyugalmat és a belső békét, hogy azzal, hogy átadja ezeket, szinte ugyanannyit ad vele, mint egy 5 oktávot kiéneklő előadó az énektudásával. Néha azt gondolom, hogy az énekhang mögött rejlő érzés többet ér, mint az, hogy valaki a csillagokat is leénekli az égről. Most első ízben ennyi, de biztos, hogy fogok még írni róla, mert megszínesítette a japán zenét számomra, és nagyon kellemes énekhangja van. Végezetül (closing-ként) pedig álljon itt a diszkográfiája:

Albumok

  • to YOU
  • Jewelry Songs
  • l'espoir
  • The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~
  • Emergence

Kislemezek

  • Cosmos no You ni
  • Niji no Kakehashi
  • Yume no Tsuzuki
  • Tokimeki
  • Todokanai Koi '13

Kislemezek, melyeken közreműködött

  • Todokanai Koi
  • Niji Iro no Mirai

To Heart folytatás

2016. augusztus 18. - supermario4ever

remember_my_memories.jpgNemrég befejeztem a To Heart első szériáját, a Remember my memories-t is. Kifejezetten kellemes alkotás volt. Itt már nem annyira az iskola volt a fókuszban, sokkal inkább a 17-18 éves fiatalok érzelmi élete, saját vívódásaik, két szóval a felnőtté válás. Meg a robotlány Multi HMX-12 is legalább annyira kereste a saját helyét az életben, mint hús-vér embertársai. Az a lényeg, hogy a HMX sorozatot kifejezetten arra készítik, hogy fejlesszék őket érzelmileg, és ezek tesztelésére állítanak elő újabb modelleket. Multi értelemszerűen a HMX-11 folytatása, mely önmagában akkora fejlődés volt, hogy a "Feel" nevet kapta. Multi még nagyobb, nagyon kedves és mindent megtesz a barátaiért, pont az van vele, hogy túlzottan szívére veszi, ha akaratlanul is árt a barátainak. Ez hiba nála, ki is akarják javítani. Kardinális jelenet lesz majd, amikor Hiroyuki-san túl sokat foglalkozik a robottal (egyik álma, hogy robotokkal dolgozzon, ő maga is fejleszteni akarja őket), és ez Aratának nagyon rosszul esik. Féltékenység, de egyáltalán nincs eltúlozva a dolog érzelmileg. Pont az tetszik, hogy úgy van megjelenítve, ahogy a való életben is megtörténhet egy egészséges lelkületű emberrel. Csak az, ha valaki nagyon hagyja magát alávetni a féltékenységének, akkor nem tud józan döntést hozni, és nem azon van, hogy megbeszélje vele a problémáját, hanem nekiáll ordítozni. Ilyen volt, de nem úgy, hogy lehordta mindennek, meg hogy akkor éljen a robotjával együtt, hanem hogy döntse el, hogy ki a fontosabb neki. Erről azt gondolom, hogy még ha háborgott is belül, a lehető legkorrektebben oldotta meg a dolgot.

Multi esete sem akármi, azért tetszett az anime, mert azt gondolom, hogy pont annyi érzelem van benne, amennyi még hiteles. Az igaz, hogy szeretem a romantikus történeteket, de azért van egy pont, amikor nekem is túl sok, és nálam ez a anime belefért. Egyetlen egy dolog nem tetszett a rajzolásban, hogy a szemekben túl sok érzelem van. Ez már tényleg sok, de ettől függetlenül az anime 8 pontos nálam. A zenék is jobbak. Írtam régebben, hogy a To Heart az AQUAPLUS első animéje volt, és bár igyekeztek a lehető legjobbat kihozni magukból, azért lehetett érezni főleg a zenénél, hogy kezdők még. A Remember my memories openingje és endingje lényegesen jobb. Dinamikusabb, és nem annyira csak az érzelmek kiéneklésére fókuszálnak, hanem hallani, hogy meg is éli azokat. Az opening Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart) egy ütemes dal élő hangszerekkel, és az ének is rendben van. Az ending Ikeda Haruna: Sorezore no Ashita he már valamivel lassabb, de nagyon tetszik. Hihetetlenül tetszik az énekesnő hangja, szépen cseng, sajnálom, hogy nincs sok saját dala Ikeda Harunának. A dal egyébként érdekes, mert szerepelt az első széria opening kislemezén B-side track-ként, amit Nakatsukasa Masami énekelt. Ez állítólag a To Heart játékban szerepelt, a Remember my memories ugye 5 évvel későbbi alkotás. Korszerűsítették a hangszerelést is, és Ikeda Haruna sokkal szebben énekli a dalt. Nakatsukasa Masami-nak nincs nagy hangja, ahogy hallgattam a kislemezt. Egyszerű, meghallgatom, de azt érzem, hogy bajban lenne, ha nagy hangterjedelmű dalt kellene énekelnie.

to_heart_2.jpgTehát vége az első szériának, és most néztem a To Heart 2-t. Az AQUAPLUS-nak van az a rendszere, hogy egy animének készítenek egy második szériát, és a történet, a helyszín, a körülmények nagyban hasonlítanak, de a szereplők mások. Másoktól látunk hasonló történetet. Ez az ötlet tetszik nekem. Ugyanez volt az Utawarerumonónál, az Itsuwari no Kamen sztorija is szinte ugyanaz, mint az első szériáé, de más karakterekkel. A WHITE ALBUM-nál szintén: a második sorozat is arról szól, hogyan lesznek énekesek azok, akik erre a pályára adják a fejüket, de más szereplőkkel. Szóval a To Heart 2 is ugyanúgy romantikus történet, de valamivel fejlettebb, azt gondolom. Másfajta érzelmek kerülnek előtérbe, másképp mutatja meg a szerelmet. Akkorát röhögtem a 4. részen, amikor az egyik csaj beleszeret Takaaki-ba és egyszer a srác ebédkor a tányérjait bravúros mozdulattal rádobja az asztalnak a mozgó részére (nem tudom, hogy hívják), ami átviszi a tányérokat a konyhára, ahol a konyhások elmosogatják. Aztán megjelenik ez a csaj, aki még több tányért dob rá hasonlóan nagy sikerrel. És akkor le van döbbenve, hogy a srác megtapsolja, gratulál neki, meg hogy nem frusztrált, hogy elvesztett a párbajt? És még ilyen hasonló esetek. Vagy amikor elmennek léghokizni (ez is meglep, hogy mennyire népszerű Japánban... több animében is láttam már), és szinte mindig a lány oldalán megy be a korong. Persze a fiú csal, mert pont akkor beszél hozzá, amikor épp dobná vissza a korongot. Igazából aranyos a szerelem ilyen irányú megnyilvánulása, tetszik.

Abban hasonlít a To Heart 2 az első sorozatra, hogy szintén gyerekkori barátságból lesz szerelem, a különbség ott van, hogy a második szériában a lány (egy másik, Tamaki a neve) 8 évre elhagyja a várost, és ezen időszak végétől kezdődik az anime története. De van itt egy harmadik lány, akire Takaaki bepirul, akit Konomi névre kereszteltek, úgyhogy a hárem jelenség befigyel a sztoriban. Hogy mi lesz ebből? Ráadásul a három lány jellemben is különbözik egymástól. Konomi visszafogott, szégyenlős lány, Tamaki kifejezetten rámenős (ez még nem vészes), a harmadik csaj, meg akinek nem jut eszembe a neve, mindenből versenyt csinál. Meg akárhol megjelenik Takaaki, biztos, hogy őt utánozza, és hogy mennyire idegesítő, hogy mindig ott van, ahol ő, pedig csak épp arra járt... Vannak ilyenek, és nem is mindenkinek jön be ez a fajta történet. A MyAnimeList-en valaki 2 pontra értékelte az animét, és azzal kezdte az értékelését, hogy mégis miért nézte meg az animét? Tőlem kérdezed? Nekem bejött, ezt is 8 pontosra értékeltem. A rajzolása is jobb. Fejlettebb, nem azon vannak, hogy kisugározzák az érzelmeket, így jobb rájuk nézni. A két kép is szerintem kellőképpen érzékelteti a különbséget. Az openinggel és az endinggel itt is elégedett vagyok. Az opening Ikeda Haruna: Hello című dala kellemes alkotás lett, szívesen hallgatom. Az ending viszont Suara... Hát akkor nem is lehet más, mint nagyon jó. A Tomoshibi az első dala, nagyon tetszik, de azért ismerem Suarát olyan régóta, hogy meg tudjam mondani, hogy itt még kicsit mesterkélt, modoros volt az éneke. Szép, kellemes, de hallani, hogy nem ez a természetes énekhangja. Ez 2005-ös, a későbbi dalain már természetes hangján énekel lassú dalokat is. Tehát nekem bejön összességében az anime, ugyanakkor el tudom fogadni, hogy nem tetszik mindenkinek, mert azt azért látom, hogy nem ez váltja a világot romantikus történetek tekintetében.

Tegnap este zenében is a To Heart dominált nálam, az animéhez írt kislemezeket hallgattam, az alábbiakat:

  • Nakatsukasa Masami: Feeling Heart
  • SPY: Access
  • Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart)
  • Ikeda Haruna: Hello
  • Suara: Ichibanboshi

Mindegyik kislemez megvan teljesben, tehát karaoke verziókkal együtt. Abban viszont van kavarodás, hogy a SPY: Access dala van írva anime ending dalnak, de mást hallani endingként. Ayako Kawasumi: Yell dala hallható. Ez nem jelent meg külön kislemezen, csak a PC játék OST albumon van rajta, és szerencsére a karaoke verziót sem spórolták le róla. Bár jobban örültem volna, ha tényleg a Access lenne az ending, mert jobb dal. Hangulatosabb, bár ugyanúgy nem az igazi az énekhang (az endingről írtam régebben, hogy énekhang tekintetében nagyon gyengére sikeredett). Egyébként, kellemes dalok, a nagyja kifejezetten tetszik. Suara: Ichibanboshi kislemezét régen hallottam, úgyhogy kifejezetten nosztalgikus volt. Ez a To Heart 2 OVA opening kislemeze. Ennek a B-side track-jét az "I am"-et nagyon szeretem. Kicsit szomorkás, de reménnyel teli, és ez a kettő együtt nagyon széppé teszi a dalt. Suara is nagyon szépen énekel, nagyon át tudja adni ezt az érzésvilágot.

New Prince of Tennis Battle Royale módra

2016. augusztus 17. - supermario4ever

new_prince_of_tennis.jpgMa értem a végére a New Prince of Tennis-nek. Igazság szerint örülök ennek, mert akármekkora lelkesedéssel kezdtem el nézni, a végére nagyon untam már az egész franchise-t. Az első sorozat 178 részes, a New Prince of Tennis további 13 részes, majd a három szériás National Tournament OVA összesen 26 részes, ez összesen 217 rész. Úgyhogy köszönöm szépen, a movie-kat ugyan tervezem megnézni, de nem most.

Bár teljesen nem végeztem, mert a harmadik sorozatos OVA-kból van 4 rész még. Úgy áll össze, hogy az első széria a quarter-finals, a második a semi-finals, míg az utolsó a final. És az OVA-k folytatása a New Prince of Tennis. Mert hát a Seigaku megnyerte a bajnokságot, ezért részt vehetnek egy U17-es bajnokságon, amit kemény edzés előz meg. Ezt az edzést látjuk. Tényleg nem akármi az egész történet. Az önmagában meglepő, hogy azzal kezdődik, hogy választani kell mindenkinek párt magának. Persze, azt hiszik, hogy páros meccset fognak játszani, így mindenki a barátját választja ki. Pont ezt várták a háttérben szervezők, és amikor kész van mindenki, akkor jelentik be, hogy egymás ellen fognak játszani. Persze mindenki le van döbbenve, sokan felháborodásuknak adnak hangot, hogy hát nem erről volt szó. Meg is magyarázza a coach, hogy ez a mentális fejlődésetek része. Innestől kezdtem nagyon érdekesnek látni a dolgot, és érdekelt is, hogy na vajon mi sül ki az egészből. Mennek is a meccsek, bizony győztesek legalább annyira nehezen viselik, hogy egy barátjukat kell elverni, mint a vesztesek, a vereség érzését.

És hogy mi történik a vesztesekkel? Felpakolják őket egy buszra, és egy másfajta tréningen kell részt venniük. Akkor kezdett el erős Battle Royale érzésem lenni, amikor lesnek a buszról, mert nem tudják, hogy hova is viszik őket. Aztán csak erősödött ez az érzés, amikor egy meredek hegyet kellett megmászniuk, és ami a csúcson várta őket... Az a koncentrációs táborral, vagy átnevelőtáborral egyenértékű. A legkeményebb edzések a nap 24 órájában (szinte szó szerint, mert alig aludhattak), olyan ötletek voltak, hogy csak lestem. Ilyen, hogy a léggömbök a játékosok hátához kötve, és a sasok többek között arra vannak kiképezve, hogy derítsék fel, hol vannak, és durrantsa ki őket. Akit bizony eltalál, az imádkozhat, hogy utol ne érje a coach haragja, aki egyébként rettenetes természet. Állandóan iszik, és mindennek lehordja a játékosokat. Valósággal hadsereget képez a játékosokból. Nagyon nem tetszett, ezzel a fajta edzéssel egyáltalán nem értek egyet. Volt még olyan, hogy 5.000 suhintás (már ha ez a megfelelő szó rá) a teniszütővel, majd 5 km-es futás, és ebből 3 sorozat. Meg extra nehéz teniszütőkkel gyakorolni. Persze aztán a végére elengedik őket, és látszólag jól viselték a kemény katonai viszonyokat, meg is mutatták az eredményét, de engem nem győztek meg. Az a bajom a Prince of Tennis-szel, hogy folyamatosan elrugaszkodtak a valóságtól. Ezeket aztán szépen elfogadtam magamban, de mindig jöttek olyan jelenetek, amivel megleptek (negatív értelemben), és ezzel az egész koncentrációs tábor coaching dologgal elérték a csúcsot nálam. Meg tényleg, olyan dolgok vannak az animékben, meg az OVA-kban, hogy tényleg nem tudtam hova tenni az egészet. Ilyen, hogy egy játékos a teniszpályán démonná változik, és kicsinálta az ellenfelét... Legyen, de akkor ne sportanimét csináltak volna, hanem valami háborús dolog, vagy valami olyan, ahol az ellenfelek nem tisztelik egymást. Mert olyat csinálnak egyes játékosok, hogy a való életben nemhogy eltiltanák a teniszpályától, de a rendőrség vinné el őket. Szándékosan az ellenfél arcába ütni a labdát, meg olyan erőkkel ütik el, hogy elszáll a játékos a nézőtérre. Úgyhogy nagyon kiábrándultam az egészből. A new széria openingje és endingje sem tetszik. Az opening nekem inkább vicces, azt bolondos hangulatomban szoktam énekelni, kifigurázva az énekes hangját. Mert állítólag egy énekes énekli, de a bridge-re úgy megváltoztatja a hangját, mintha más énekelné. Konkrétan Korda György feelingre vált a dolog, nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor meghallottam. Az ending nem lenne rossz, annak az animációja rettenetes. Echizen Ryoma és egy másik srác, aki állandóan "Koshimae"-nak hívja Echizent, teniszütővel a kezükben táncolnak. Nem jött be az ötlet.

Ennek ellenére nincs vége a tenisznek, mert teszek egy próbát a Baby Steps-szel. Ez a képek alapján sokkal barátságosabbnak tűnik. Holnaptól kezdek vele, megnézem mindkét szériát. Remélem ez már sokkal jobban fog hajazni a való világra.

És ha már sportanimék: Hihetetlen kellemeset csalódtam a Free! második szériájában, az Eternal Summer-ben. Az első évad eléggé kiábrándító volt, hogy buborékok meg rózsaszín felhők között kellett nézni, hogy a lányok hogy csodálják a fiúk felsőtestét, a sztori meg eléggé elenyésző volt. A második sorozatban ugyan szintén nincs nagy történet, de legalább nem kell csodálni az úszók felsőtestét, ahogy a lányok. Mindezek mellett a srácok is komolyabban, érettebben beszélgetnek egymással. És valahogy nézeti magát az egész sorozat, úgyhogy nekem bejön a második évad. Bár tény, hogy zene tekintetében szerintem rosszabbul teljesít, mert mind az opening mind az ending kevésbé maradt meg bennem, mint az első sorozaté.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu